Anyu márciusban elmegy. Nagyon félek. Egyedül leszek... Illetve a pontos megfogalmazás a szalmaárva lenne talán... Mert itt lesznek a barátaim - régiek és az újak - és itt lesz a párom is. De a szüleim... Nos, ők elég messze lesznek tőlem. Nagyon messze. Nem a szívemben, mert itt nagyon közel vannak, fizikálisan viszont túlon-túl messze.
Tudom, hogy nem szabad siránkoznom, hiszen van két lábam, két kezem, tudok beszélni - értelmesen -, nem vagyok semmilyen értelemben fogyatékos (max. bolond néha, de az nem számít :) ). Van hol laknom, van munkahelyem és néha még egy kis luxust is megengedhetek magamnak.
De nehéz. Tudom, mindenkinek megvan a maga terhe. Anyunak az, hogy az élete derekán csapot-papot otthagyva szerencsét próbáljon távol tőlem. A támaszától. Vagy inkább nekem ő az én támaszom?! Magam sem tudom, csak azt, hogy félek a perctől, amikor elutazik. Túl messze lesz, ez lesz igazán az elszakadás.
Szóval félek kicsit nagyon attól, hogy mi lesz március után.
Más....
A napokban beszélgettünk párommal, végigvezettük, hogy mit kéne és hogy végigjátszani, és azt mondta, hogy ha minden úgy alakul ahogy kell, hamarosan majd nem kell már semmi miatt aggódnom, mert megnyugodhatok, minden rendben lesz, lesz egy csodálatos és boldog családunk... Jó volt ezt hallani. Leginkább azért mert tudom, hogy Ő tényleg komolyan gondolja és mondja amit mond. Jó tudni, hogy minden pillanatban van mellettem valaki, aki fogja a kezem. Köszönöm, hogy vagy Kedves.
