Már sokszor megfogadtam, hogy elég, amilyen az adjon Isten, olyan lesz a fogadj Isten is. De valahogy nem megy. Nem tudok felülemelkedni magamon. Attól, hogy nekem szar "az életem/a párkapcsolatom/a munkahelyem/a baráti kapcsolatom/a napom és belerúgok valakibe, vagy megbántom, nem lesz jobb nekem, és nem fogom kevésbé nyomorultnak érezni magam.
Hogy miért érint ennyire érzékenyen most ez? Pontosan ezért. Mert vannak olyan emberek, akik egyik nap még őszintének tűnően megkérdezik, hogy mi van velem, mert nagyon szótlan vagyok, majd két nap múlva újra beszól valamit, amitől megint úgy érzem, hogy bár hozzá sem szóltam volna.
Nem tudom eldönteni, hogy az emberek ennyire érzéketlenek, csak a saját problémák problémák, vagy tényleg ennyire nem figyelnek oda egymásra. Csak protokoll szerint érdeklődnek a hogyléted felől.
Tudom én, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, de ha már nem érdekli őszintén, hogy mi van velem, akkor hagyjon békén. Vagy jobb lesz attól az élete, hogy valaki más életén csámcsoghat?
Tényleg ennyire sekélyesek az emberek? Tényleg ettől lesz valakinek jobb kedve, hogy a másik nyomorúságát, vagy általa elmesélt story-t kifordítva, kiparodizálva elmondja? Ennyire nem történik semmi az életében, hogy attól érzi jól magát, ha a másikat megbántja?
Hiszek benne, hogy nem mindenki ilyen. Lehet, hogy rosszul teszem, és ezért bántanak meg sokszor, sokan. De hiszem, hogy minden ember jó, csak a környezet teszi gonosszá, rosszá. Bár kissé ellentmondok ezzel saját magamnak, hiszen vallom azt is, hogy nincsenek körülmények áldozatai.
Tudom, hogy mostanában túl érzékeny vagyok, és nem kellene mindent magamra vennem, de sajna megteszem. Nem azért mert minden nekem szól, inkább azért mert vannak dolgok, amiket nehéz elfogadni.
Sokszor várom, hogy segítsenek. Illetve ez nem igaz, hazudok, mert nem várom, hogy segítsenek. Nem tudom, hogy hogyan tudna bárki is segíteni... Csak ha kicsit könnyebb lenne... Ha nem csalódnék emberekbe, újra és újra...
Szerencsére vannak emberek akikbe kellemesen csalódok.De kevesen, és egyre kevesebben...
Tudom, hogy csak egy életem van és ki kellene zárnom azokat az embereket az életemből, akik nem "illenek bele". De valahogy nehezen engedek el embereket. Pedig sokszor jó lenne. Jó lenne, ha nem is foglalkoznék csak magammal és azokkal, akik tényleg megérdemlik. Azok, akik tényleg mellettem állnak. Azok akik nem azért jönnek oda, mert nem volt más, akihez mehetnének.
Fáj látni, hogy emberek mennyire nem emberien viselkednek egymással egyik percről a másikra. Majd mintha semmi nem történt volna, újra visszafordulnak.
Ha bajuk van, megtalálnak, ha meg nincs bajuk, vagy éppen nem azzal akarnak foglalkozni, akkor mások életén csámcsognak, kinevetik őket, átnéznek rajtuk és úgy tesznek, mintha ez lenne az élet rendje. Az, hogy megbántanak valakit, nem érdekli őket. Csak az, hogy egy percre, egy órára kissé másnak látszanak. Viccet csinálnak a másik emberből és utána azt várják, hogy a másik továbbra is mosolyogjon és kedves legyen velük.
Nekem is sok baj történt az életembe, és sok mindent el is viseltem, talpon. Mindig talpon maradtam. Pedig néha nagyon nehéz (volt). Mégis mindig igyekeztem rendesen, kedvesen viselkedni másokkal. Azt vallom, hogy attól, hogy nekem rossz napom van és belerúgok egy másik emberbe, még nem lesz jobb napom.
