Az elmúlt hetekben sokat gondolkodtam. Sok mindenről. Leginkább az foglalkoztatott, hogy az emberek miért nem mondják ki amit gondolnak a másikról, miért nem segítenek, ha megtehetik és miért irigykednek a másikra, amikor mindenük megvan. Illetve nézőpont kérdése. Kinek mi számít mindennek? Nekem a minden és a legfontosabb, hogy legyen egy szerető családom, férjem, gyerekeim, munkahelyem, nyugodt életem. A nyugodt életbe beletartozik az is, hogy van egy hitelmentes lakásom (nem 24 négyzetmérre gondolok két gyermek esetén), van egy hitelmentes autóm, élnek a szüleim, a gyermekeim szüleim egészségesek. Természetesen ez igaz a család többi tagjára is (anyósékra, nagyikra, testvérekre, sógorokra/sógornőkre, stb...)

Nekem ez a minden. A családom és a biztonság. Nem kell aggódnom amiatt, hogy mi lesz holnap, miből veszek kenyeret... és a családomat - aki jelenleg tőlem messze lakik - legalább két-három havonta meg tudjam látogatni, még ha csak egy pár órára is.

De mi van akkor ha mindez megvan és mégis irigykedünk? Mondjuk az egyedülállóságra, a kötöttségmentességre? Miért nem változtatunk ezen, ha úgy érezzük, hogy nekünk az kell? Miért élünk egy életet egy olyan ember mellett, aki "nem érdemes rá", akinek egyszer felelősen (vagy éppen felelőtlenül) kimondtuk, hogy holtomiglan-holtodiglan. Valóban csak a halál választhat el? Még akkor is ha nem működik, ha nem szeretjük ezt az életet? És a gyermekeknek valóban az a jobb, ha együtt maradunk még akkor is, ha nem működik? Biztosan nem érzik meg a gyermekek, hogy valami elromlott? Valóban az szolgál a javukra, ha együtt maradunk és marad az "ideális családmodell"?

Miért botránkozunk meg azon, ha egy nő azt mondja, hogy "majdnem kiugrottam az autóból és megütöttem...". A nőknél nem gurulhat el az az ominózus pöttyös? Miért hangzik jobban ugyanez egy férfi szájából? Miért baj, hogyha a nők harciasak? Vagy az a baj, hogy otthonról is ezt hozzuk el? A feleségünk, az anyukánk ilyen? Ezért nem szeretjük az ilyen nőket a mindennapokban, az étteremben, vagy a munkahelyen?

Tényleg megint ott tartunk, hogy a nőnek kuss a neve és a konyhában a tűzhely mellett nyithatja ki a száját, de akkor is csak annyira, hogy "drágám, kérsz valami desszertet is?".

Valóban ez a követendő, hogy ha kiáll és elmondja a véleményét, vagy esetleg megvédi magát egy fordított helyzetben, akkor attól már elfordulunk mert nőietlen a viselkedése?

Anno, még 1997-99 körül valamikor megesett velem, hogy a 4-6-os villamoson, nyáron mentem hazafelé a strandról. Nagy tömeg volt, mint mindig. Azt éreztem, hogy valaki rám van "feszülve", de betudtam a tömegnek. Majd amikor leszáltam, valami nedvességet éreztem a csípőmön. Azt hiszem nem kell részleteznem, hogy mit kaptam "ajándékba".
Kb. 2001 környékén a 7-es buszon, amikor felszállt egy pali és egyértelmű volt, hogy mire készül, akkor szóltam neki kétszer, majd harmadjára kissé megemeltem a hangom. Ekkkor emberünk érezte, hogy valóban nem jó ötlet amire készül, mert következőre meg is ütöm. Kérdésem az, hogy valóban hagynom kellett volna, hogy ismét megtörténjen a dolog csak azért, mert "hangoskodni" nem nőies?

De azt hiszem megint elkalandoztam. Már megint csak írok és írok... nem tudom, hogy miről is akartam írni, csak gépelek és írom a gondolataim. Írom ami bánt, vagy épp amivel nem értek egyet. Amire választ keresek. Illetve nem is tudom, valóban választ keresek a kérdéseimre, vagy csak abban bízom titkon, hogy sokkal több a jó ember (az angyal) mint az irigy és gátlástalan ember? Illetve a másik kérdés, hogy a jó emberek valóban angyalok, vagy csak annak akarom őket látni valamiért? És az akiről azt hiszem, hogy mellettem van, valóban mellettem áll, vagy csak én szeretném ha ilyen lenne...

Na azt hiszem megint elrontottam valamit. A leszarom tabletta helyett a pesszimista leszek tablettát sikerült bevennem :)

Holnapra igérem figyelni fogok. Sőt, még az optimista tablettát is beveszem :D