Ma néhány dolog tisztába került nálunk. Néhány dolog van még, amit mindenképp meg szeretnék valósítani, látni, érezni, beszélni. Sokan azt hiszik, hogy erős vagyok. Pedig nem igaz. Nem vagyok erős, csak erősnek látszom. Mert ez kell ma. Erre van szüksége mindenkinek a környezetemben. Erő. Ez kellene nekem is. De nem sok van, sőt. Egyre fogy az erőm. Hamarosan talán könnyebb lesz, hiszen ha az elcsépelt frázisokat vesszük elő, akkor az idő minden sebet begyógyít. De valóban begyógyulnak a sebek? Csak úgy, mint minden más, ez is elhalványul. A Gyilkos elmék című filmben volt egy mondat, ami megfogott a begyógyuló sebekkel kapcsolatban. "Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Szerintem ez nem így van. Az agy idővel - hogy megóvja magát - szövetekkel veszi körül a sebet. Így csökken a fájdalom, de a seb megmarad." Én is így érzem néha. Bár nem tudom eldönteni, hogy azért nem gyógyulnak a sebek, mert nem hagyjuk, vagy mert nem gyógyulhat be, csak az agy teszi velünk ezt. Ő akar megvédeni a fájdalomtól, a visszatérő fájdalomtól.
A rossz emlékek mindig fájdalommal vegyesen jutnak eszünkbe? Miért nem tudunk mindig csak a szépre emlékezni? Miért bántjuk magunkat azzal, hogy a rosszra, a fájdalmasra emlékezünk? Az emberben valami mazochista hajlam van, amiért kínozza saját magát?
Ha mindig csak a szépre emlékeznénk, akkor könnyebb lenne, akkor nem bántanánk magunkat.
Én igyekszem e szerint élni. De nehezen megy. Nem vagyok mártír, de egy-két dolgon már túl vagyok, ami fájó volt. Egyszer majd erről is írok. De még nem most. Most még fáj sok minden, ami miatt nem tudok úgy megnyílni, ahogy szeretnék.
Mára ennyi...
