Tegnap kicsit megrovásban részesültem. Azt mondták, vannak dolgok amikre nem szabad energiát fordítani. Ma - úgy tűnik - beigazolódott a tegnapi mondás. Nem szabad olyan dolgokon rágódni, ami felbosszant, vagy szomorúvá tesz. Lehet, hogy igaza van annak aki ezt mondta. Vannak olyan problémák, amiket magunknak generálunk és ami utána rengeteg energiánkat emészti fel. De valóban nem szabad olyan dolgokkal foglalkozni, ami szomorúvá tesz? Valóban jobb lesz tőle?
Én aszerint élek, hogy az embereknek tanulni kell. Meg kell tanulni, hogy mi a bánat, és abból ami bánatot okoz, abból is tanulni. Legyen szó munkáról vagy magánéletről. Amibe energiát fektetünk és amit egyszer megtapasztalunk, azt legközelebb már nem tesszük, hiszen nem vagyunk - alapjáraton - mazochisták. Vagy tévedek?
Bár tény, hogy néha az emberek másképp látják. Tegnap Kedvesem azt mondta, hogy ritka az olyan ember, aki ennyire hisz abban, hogy mindenki alapvetően jó. De vajon tényleg így van? És ha nem hiszünk az emberi jóságban, a segítőkészségben, akkor nem leszünk mi is lélektelenek, olyanok mint a világ?
Sokszor felteszem a kérdést - magamnak és másoknak is -, hogy az ember miért tette tönkre a Földet. Hiszen ez az otthonunk. Miért lett nemtörödöm és közömbös a másik ember iránt, vagy használta/használja ki a végtelenségig az erőforrásokat? Talán nem tervez hosszó távra. Eddig értem. De ha nem tervez hosszú távra, akkor miért akar gyerek szülni és felnevelni? Nem azért, hogy örökítsen magából valamit az utókorra? De ha nem lesz hol éljen a gyermeke vagy az unokája, akkor miről is van szó?
Ellentmondások.
Beszélgettem mostanában külföldön élő és dolgozó emberekkel. Van akinek hiányzik az otthon (vagy itthon) és van aki ennek ellenére azt mondja, hogy túlzottan galád lett a világ (különösen kishazánk), hogy ide gyermeket vállaljon. De ha meg is teszi, biztos, hogy nem itt. Mert itthon az emberek már nem figyelnek úgy egymásra, mint régen. Pedig - szerintük - régen nem így volt. Régen segítettek egymásnak. Persze akkor is volt aki nem, de mára ez a szám már nagyon megnőtt.
Egy Angliában élő pár azt mondta, hogy amikor kimentek oda - első körben - dolgozni, mindenki (szinte kivétel nélkül) azt mondta, hogy úgysem sikerül, ott sem jobb. És ők megcáfolták. Most már lassan 5 éve kint vannak és élvezik. Tudnak boldogulni. Van két gyönyörű gyermekük. És - bár most csak a srác dolgozik - mégis tudnak félretenni. Persze ott sem dobják utánad a pénzt, de ha dolgozol, akkor fizetnek.
Bevallom nekem is megfordult a fejemben, hogy elmenjek, de rájöttem, hogy nem tudnék egy új világot újra megszokni.
Mára ennyi ;)
