Nagyon hosszú idő után újra itt. Újra írok. Mert kell. Mert...mert...
Tudom, hogy mindennek ideje van. Az elengedésnek is. De rohadt nehéz elengedni valakit, aki még ha nem is fizikálisan, de életed része. Részben ő az aki miatt az vagyok, aki vagyok. Hogy itt vagyok. Fizikálisan, ebben a világban.
Sok mindenről kéne írnom, de nem tudom, hogy hol is kezdjem. Azt hiszem kicsit visszautazok az időben.
Röviden fogom leírni, mert 4 év hosszú idő.
2013: Először is, volt itthon anyu. Szép volt. Jó volt. Férjhez mentem. Van egy kiskutyánk :) Imádni való pocok.
2014: Kissé eseménytelen, de eltelt.
2015: Kiderült, hogy beteg is vagyok (ezért nem teljesült eddig a legnagyobb álmom). Üzenetet kaptam. Távolról, fájni fog, de idővel rájövök, hogy könnyebb lesz.
2016: Otthon voltam. Disznóvágáson. A szülinapján (február 7). Valahogy úgy éreztem, hogy még rengeteg időm van. Majd legközelebb találkozunk. Tény, hogy rohanás volt végig, és tényleg nem sokat voltunk otthon.
Február végén felhívott unokatesóm feleségének telefonjáról. Bajban van, nincs pénze, beteg volt majdnem két hónapig, nem tudott dolgozni. Látni szeretne az interneten. Vasárnap este volt és mi úton voltunk hazafelé anyósoméktól. Megálltunk a benzinkúton, hogy beszélni tudjunk. És én akartam, de nem mondtam. Hogy kapcsolják be a gépet, és a telefonomról megoldjuk. Azt mondtam, hogy hétfőn vagy kedden elküldöm a pénzt és menjen el azon a héten unokatesómékhoz és beszélünk. És láthat.
Addigra már érezhetően jobban álltunk anyagilag. Terveim voltak. Nyáron úgyis hazamegyünk és elhozom, hogy lássa a Balatont. Mert ez volt a szívfájdalma. Hogy nem láthatta.
Azt mondta, intézi a nyugdíját. ÉS visszaadja a pénzt. De nekem nem kellett. Nem azért adtam, mert muszáj, hanem mert megtehettem. Végre megtehettem. Segíthettem - volna. De az élet közbeszólt. Szerdán feladtam a pénzt. És pénteken - azon az átkozott pénteken - jött a telefon. Amire már 2015 októbere óta készültem. De valahogy úgy éreztem, hogy még van időnk. Még rengeteg időnk van. De nem volt már több időnk. Pénteken hívtak. Már soha többé nem lesz időnk. És én nem mondtam el neki, hogy szeretem, hogy fontos nekem. Hogy azt szeretném, ha az életem része lenne. Csak annyit mondtam, majd a jövőhéten beszélünk. És eljött a jövőhét, de már nem tudtam beszélni vele. És már soha többé nem tudom megölelni és nem fogok puszit adni neki, és nem fogom az unokáját a kezébe adni. Mert már nincs.
De nem néztem szembe a ténnyel. Mindent "eltakarítottam". Lezártam. Már nincs vele dolgom. Szembenézés helyett elmenekültem. Visszamenekültem. Pontosabban második haza. Ahol biztonságba vagyok. A férjemmel, a kiskutyámmal.
Azonban ez nem ilyen egyszerű. Nem szabad halogatni. De nem láttam be. A gyász fontos része az életnek. Nem szabad hagyni, hogy felemésszen, el kell fogadni, hogy vége. Az élet véges. A legfontosabb, hogy nincs időnk. Mindent akkor kell megtenni, amikor lehetőségünk van rá. Nem szabad halogatni, mert nincs rá idő. Nem azért mert öreg vagyok, hanem mert nem tudhatjuk, hogy mikor volt az utolsó nap.
Azóta mondogatom mindenkinek. A sír fölött állva, hiába mondod, hogy mennyire szeretted, ha közben nem tettél meg mindent (akár annál is többet), hogy lásd. Eddig úgy éreztem nem tettem meg mindent (jó persze, nem ezt kommunikáltam kifelé), de ma rájöttem. Csak annyit tehettem, amennyit ő engedett. És azt meg is tettem.
Teltek a hónapok. Feladatok jöttek, kollégák mentek. Dolgoztam. Nem gyászoltam, nem fogadtam el, nem néztem szembe a ténnyel. Volt önvád is, de azon elég hamar tovább léptem. Többször volt, a "mi lett volna, ha..." Kiűztem a zenét az életemből. Nem szó szerint. Csak azt ami rá emlékeztetett. Kerültem a régi, jó rockzenéket. És most épp a Scorpions: Send me an angel szól. És sírok. Nem látom a képernyőt és a betűket sem rendesen. De ma volt a napja.
Már több mint egy hete nem ettem rendesen, mert nem tudtam. Közben egyre inkább éreztem, hogy a munkám rovására megy az, hogy valami bajom van. Az, hogy gyászolnom kéne, de nem tudok, vagyis inkább nem akarok. Erre ma jöttem rá.
Tegnap kaptam egy feladatot. Prezentáció. Holnapra. Max. 5 perc.
Nem tudok beszélni emberek előtt. Főleg, ha azok közel állnak hozzám. Őket - legalábbis egyik-másikat - lassan 12 éve ismerem. Valahol ők is a családom. Utoljára talán az érettségin volt ilyen vizsgadrukkom.
Ma megtörtént a "nagy" előadás.
Akik ott voltak azt mondták, hogy jó volt, tömör, lényegre törő, összeszedett. Én meg úgy éreztem, hogy elhadartam az egészet. És kapkodtam.
Majd jött az a kép.
"Jól jegyezd meg egy életre: SOHA SEM KÉSŐ. Soha sem késő megbocsátani önmagadnak és másoknak. Soha sem késő jobb embernek lenni, vagy megtenni azt, amit eddig nem mertél. Soha sem késő, hogy megváltozz, hogy elengedd a fájdalmadat, hogy több szeretet és kevesebb harag legyen benned. Soha nem késő élni."
És megértettem. ÉS kimondtam, amit eddig magamnak sem. Hogy nem gyászoltam, mert nem tudom, hogy kell egy szülőt elveszíteni. Elmondtam, hogy miért látják sokan rosszul a dolgokat. Mert nem látnak, csak néznek. De csak a felszínre. Nem nézik azt, ami alatta, mögötte van. Nem más tehet arról, ha az életem megnehezítem. De az emberek azt látják csak, amit látni akarnak. Semmivel se többet. Mert felszínesek vagyunk.
Rájöttem, hogy itt az idő. El kell engednem. Meg kell gyászolnom az édesapám.
Édesapám 1955. február 7-én született, első gyerekként. Imádott gitározni, szerette a rockzenét. Imádott engem. Bár a család 12 éves koromba - az ő döntése miatt - szétesett, de továbbra is szeretett. De egy kicsit elvesztette a "normális" énjét, de nem hagyott soha cserben. Szeretett, bár ő - mivel kimaradtak az évek az életéből, amikor felnőtté váltam - mindig gyereknek látott. Addig a napig. Akkor, mikor felhívott, a felnőtt lányát hívta. És tudom, hogy akkor és ott megértette, hogy számíthat rám.
Szívinfarktus vitte el. A születés napja után 1 hónappal. 61 éves volt. De megtörte az egyedüllét. Soha nem kereste a lehetőséget, az alkalmat, hogy beszéljünk. Bár ha otthon voltunk, mindig eljött.
De akkor, ott megtette. Elfogadta, hogy felnőttem és támaszkodhat rám. Bár későre, de megtört a jég. És legalább beszéltünk, még ha nem is láttuk egymást. Egy régi képet őriz a szívem és a szemem. Amikor még erős és fiatal volt. Így emlékszem rá. Az okos és erős apura. Aki szeretett és vigyázott rám, akivel minden héten moziba mentünk és sütit ettünk és könyvet vettünk. És ő volt a férfi az életembe.
Isten veled drága Apu. Nagyon szeretlek. Remélem tudod, hogy számíthattál rám és soha nem felejtelek el és nem felejtem az együtt töltött időt. Ami csak a miénk volt. A tiéd és az enyém.
Ideje van a gyásznak...
