Ha valakiről a háta mögött beszélünk, akkor az olyan mintha magunkat pletykálnánk ki. A magunk életével nem vagyunk megelégedve, és a másikban keressük a hibát. Hogy miért? Nem tudom. De néha magamon is látom és érzem, hogy irigy vagy éppen elégedetlen vagyok.
Miért? Nem tudom. Csak azt, hogy korcsosulok a világgal együtt. Kezdek én is olyan lenni mint a környezet. Már elgondolkodom rajta, hogy valóban jó lenne-e ha én is a Hofi által közvetítettek szerint élnél („a magyar ember nem nyugodt, ha nem szaros a szája”).
De valóban ezek szerint kell élni? Ez a követendő példa? Ez az a példa, amit a későbbiekben a gyermekeinknek mutatni akarunk? Az, hogy csak akkor jutsz előre, fiam, ha mindenen és mindenkin átgázolsz? Illetve ha nem vagyunk ilyenek, miért mutatjuk magunkat ilyennek? Nemtörödőmnek, figyelmetlennek, áskálódonak? Ettől mi változik? Szerintem a lelkiismeret nem lesz könnyebb. Sőt… Ettől csak rosszabb lesz, hiszen az alaptermészetünk, a morálunk másképp rendelkezik. Attól, hogy kimondjuk amit gondolunk már rosszak vagyunk? Vagy ha szívünk szerint megütnénk valakit (de ezt nem tesszük meg) és ezt kimondjuk, akkor már nem vagyunk nőiesek? Érdekes, az amazonokra soha nem mondták, hogy nőietlenek. Pedig igazán harciasak voltak és ők nem csak „legszívesebben megütöttek volna valakit”, hanem meg is tették. Mégis nőies nők voltak. Amennyire én emlékszem.
Persze cáfolatokat fogadok :)
Most azt hiszem ennyi kívánkozott ki belőlem.
Illetve még valami :) Születésnapja lesz életem párjának. Igazán nagy meglepetéssel készültem. Remélem sikerül igazán meglepni. De senkinek egy szót se.
