A héten betegszabin voltam (ha valaki nem tudná). Sok pihenés, kevés stressz - mondta a háziorvosom. Csak az a baj, hogy ezt a gyógyszertárban nem tudták kiadni. Azt mondták, hogy ezt egy utazási irodába kellene keressem. Tippnek jó. Megnéztem néhány utazási iroda kirakatát. Na nem azért csak a kirakatot, mert féltem bemenni, hanem mert megláttam az utak árait. AKCIÓ, most csak 999 ezer forintért utazhat az egyesült államokba. Vagy éppen a bahamákra. Wow. Micsoda akció. Már rohanok is foglalni a jegyem. Upsz, van egy kis gond. Nincs momentán 999 ezer Ft-om. De gyakorlatilag még 99 ezer sem. Sőt, ha jobban megnézem, még 9 ezrem sincs. De nem bánkódunk. Hiszen nem erről híres a magyar. Majd kölcsönből utazom Tunéziába, vagy Egyiptomba. Hiszen erről szól az életünk. Kölcsönt veszünk fel mindenre. Már a levegőt is hitelre veszem - ahogy egyik humorista fogalmazott.
Visszatérve a betegszabira. A kedvenc mondataim (kérdéseim) hangzottak el egész idő alatt. 'Ugye nem miattam/miattunk?' 'Tényleg, de hát mitől lehet ez?' Valóban jó kérdés. De talán azon kellene elgondolkodni, hogy valóban őszinte volt-e a kérdés, a kérdés feltevője? Miért van az, hogy egy gyakorlatilag vadidegen aggódik értem, miközben akiktől igazán elvárnám (de ez nem jó szó, hiszen nem várom el senkitől, inkább csak jólesne), az nem érti, hogy mitől is alakult ki ez a helyzet.
Ja és a pletykák. Imádom őket. Kedvesem a minap azzal jött haza, hogy egyik kolléga megkérdezte, hogy együtt vagyunk-e még. Először nem is értettem. Aztán rájöttem. Az emberek hallanak valamit, majd hozzáraknak még valamit. Ebből lesz a pletyka. Valószínűleg valaki megemlítette a 'magánéleti problémáimat' (az úgynevezett habot a tortán), mire mi volt az első gondolat. Biztosan külön mentünk és ezért voltam kiborulva az utóbbi időben. Az senki fejében nem fordult meg, hogy a 'magánéleti gond' nem csak kettőnkre korlátozódik. A magánéleti gondban benne van az is, ha egy családtagom súlyos beteg lesz, vagy meghal. Vagy csak egyszerűen egy hozzám közelálló családtag pl. nem ismer meg az előre haladott betegsége miatt. Vagy egy gyermek elvesztése a családban, esetlegesen pontosan annak a vágyott gyereknek a meg nem születése egyéb - korábbi betegség - ok miatt. És ez csak néhány a sok közül. Ott vannak még az anyagi gondok, amik ma - valljuk be őszintén - vannak. Nekünk, hétköznapi halandóknak nem az a legnagyobb problémánk, hogy 'a vízesést nem is építettük meg a több száz négyzetméteres palotánkra'. Inkább az, hogy miből fogunk villany- ,gáz- vagy éppen vízdíjat fizetni. Bár őszintén szólva, ha lenne akkora hatalmam amekkora nincs - meg persze befolyásom és bátorságom (talán ez utóbbira lenne a legnagyobb szükség) - csinálnék én neki szökőkútat, meg vízesést. Olyat, hogy még az alapot is kimosná a földből.
De nem szabad rosszindulatúnak lenni. Ősi igazság az, hogy ha valakinek rosszat kívánsz, háromszorosan kapod vissza.
Apropó háromszorosan. Egy nagyon kedves barátom felhívott a napokban, hogy megvan a film. Az, amiről már korábban írtam. Hát nem elképesztő. Anno, mikor megismertem, nem gondoltam, hogy barátot találok.
A barát az aki téged megtalál ha szükséged van rá. Lassan kedzem magaménak vallani a dolgot. Valóban. Amikor szükségem volt arra, hogy valaki mellettem legyen, mindig kiderült, hogy ki a barátom. Azért most már változott a helyzet. Most már van valaki, aki folyamatosan mellettem van. Még ha néha úgy tűnik is, hogy el akarom üldözni magam mellől, ez nem igaz. De ő látja bennem azt, amit eddig mások nem akartak észrevenni. A nőt, amit másoknak nem szeretek mutatni, a fal mögötti embert, akit kevesen ismernek. Hogy miért? Mindennek megvan a maga oka. Ha érdemes rá valaki, úgyis belát, mert tudni akarja mi van a fal mögött.... Ha pedig csak azok alapján ítél, amit elsőre lát, akkor nem is érdemli meg, hogy a fal mögé lásson. Sokan visszaéltek már azzal, hogy beengedtem a kis erődömbe. Többen, mint amennyit elbírtam. Sajnos most ennek a levét isszák azok, akik közelednek. Mert csak ideig-óráig engedem közel magamhoz. Aztán jön a fal. Nem mondom, hogy ők a hibásak. Dehogy. Egy általános iskolai tanárom a következő sorokat írta az emlékkönyvembe (azt hiszem ez zárszónak is tökéletes):
"Ha csalódtál azon embertársaidban,
Kik legszebb emlékeidet bírták,
Ne ítéld el őket, nem ők a hibásak,
Hanem Te, mert rosszul választottál."
