Eljutottunk ide is. Eltelt 3 év azóta a szörnyű nap óta. És én haragudtam, vagdalkoztam, bántottam, belerúgtam. Még ha nem is tudtam valóban megtenni.
Csak egy dolgot tettem ezzel... Itt tartottam. Minduntalan fájdalmat okozva magamnak és szeretteimnek.
Mindenért őt okoltam. "Ha ő nincs, ma nem ez lenne... ha ő nem jött volna, ma nem itt tartanék/tartanánk..." És igaz is. Ha nem jött volna, ha én akkor nem megyek el, hanem hagyom, hogy ő menjen, és ma nem itt lennénk, ma nem ezt tennénk, nem itt tartanánk.
DE!
Ki volt az, aki úgy döntött, hogy akkor, amikor kérték, segít, akár erején felül is? Tartott valaki pisztolyt a fejéhez (morbid hasonlat)?
Nem ő tehetett arról, hogy úgy döntöttem, hogy segítek. Az ÉN döntésem volt, nem az övé.
Egy szó mint száz, megadatott, hogy megértsem és megtegyem. Hogy ne haragudjak valakire, azért amit én tettem. Hogy ne hibáztassam valamiért, aminek ő is csak részese volt. Nem csak az ő döntése volt, sőt. A társa döntött, én döntöttem.
De megadatott - sajnos csak a halála árán -, hogy lássam azt, amit láttam és álmaimban újra ott akarjak lenni.
Hogy tudjam, hogy - ismét - talpon tudok maradni. Hogy más ember legyen Ő, és én is más legyek. Gyenge és oltalmazásra szoruló, akit megvédhet a társa. NŐ.
És már sírni is tudok. Már nem haragszom, már elengedtem. Most eljött az ideje, hogy meggyászoljam. A magam módján, nem úgy ahogy mindenki látja. A szívembe gyászoljam. Elengedjem végleg. A jobb felé, a békébe.
