Elég régen írtam ide. No nem azért mert nem volt mit írnom, csak valahogy nem tudtam írni. Nagyon sok minden történt velem mostanában. A legfontosabb és legfájóbb, hogy elveszítettem a nagymamámat... Nagy hiányzik, de nem ez az első és nem is az utolsó csapás, amit végig kell érnem.
Már többször elkezdtem - fejben - írni, de valahogy nem jutok tovább egy-két mondatnál.. ezért is váratott magára ez a bejegyzés.
Egyszer azt mondta nekem egy nagyon okos ember - aki szintén egy okos embert idézett -, hogy "A Jóisten mindenkinek csak annyi terhet tesz a nyakába, amennyit az elbír". Igaz, hiszen a nagymamám elvesztését is "erősen" csináltam végig... Ahogy az elmúlt években szinte mindig, mindent.
Eddig egyszer estem csak igazán kétségbe. 2006 októberében. De utána már nem. Nem mondom, hogy nem sírok.. de nem hosszan gyászolok kívül... belül van, hogy még mindig nem zártam le dolgokat.
Nemrég segíteni akartam, de nem sikerült, mert elzárkoztak tőlem. Nem értették meg, a hogyant, pedig többször is elmagyaráztam. Az, aki azt állította, hogy mellettem van mindig, az pedig elég szépen és látványosan elfordult tőlem. Nem pont erre számítottam, főleg, hogy nem ezt mondta eddig. De - ugyebár - ezt is meg kell élni :)
Viszont vannak emberek, akik mellettem vannak, még ha nem is vannak mindig mellettem. Ez most elég kusza, ezért elmagyarázom. Sikerült néhány dolgot tisztázni és tisztába tenni a fejembe és azok az emberek, akik fontosak számomra, újra és újra belépnek az életembe.
Egy nagyon kedves és segítőkész személy - akinek sokat köszönhetek, hogy nem omlottam össze (többször is) - egyszer azt mondta, hogy vannak emberek akik "a vonaton felszállnak és utaznak egy darabig velünk, aztán leszállnak a vonatról. És vannak akik felszállnak és velünk utaznak a végállomásig."
A hétvégén megláttam, hogy mennyire nehéz szülőnek lenni. Kissé meg is ijedtem. Remélem nekem is menni fog, és legalább olyan jól fogom csinálni, mint ahogy a hétvégén láttam.
Sokat hallgatok mostanában musicalleket. Egyik - örök - kedvenc a Padlás, még Kaszás Attila - rádiós felvétele. Az előbb pont a kedvenc részemhez ért...
"Ott van a múltunk egy távoli tájon
s az elveszett éveket el lehet érni újra
nem süllyed el semmi, ha nem felejtjük el
hogy élnek az emlékek még valahol"
Amit korábban írtam, nem igaz. Még mindig keresem az igazságot, keresem, hogy miért váltak az emberek embertelenekké... Sokszor meglepődök magamon is... én is alakulok át. Az ami régen nagyon fontos volt, már nem vagyok legtöbbször biztos benne, hogy kell, szükséges. Ez az őszinteség. Ha a helyzet úgy kívánja, én is inkább mosolygok, ahelyett, hogy elmondjam a másiknak, hogy az amit tesz - szerintem - nem jó. De inkább mosolygok, vagy "meg sem hallom"... Párom mindig azt mondja, hogy nem ismer olyan tiszta embert, aki ennyi pofon után is képes az emberek felé fordulni... de már nem vagyok ilyen, egyre inkább kezdek azon az elven működni, ami a világban - mai szóval élve - trendi... Amit adsz, azt kapod. Eddig igyekeztem mindig többet, jót adni, még akkor is, ha ezt nem kaptam vissza... viszont mostanában egyre többször tapasztalom, hogy hiába szeretném, nem tudok már ilyen lenni... inkább kétszínűen állok a dolgokhoz és amit kapok azt adom...
Szókták mondani, hogy egy bocsánatkérés sokat segíthet. Igen, ez így van, de vannak visszafordíthatatlan dolgok. Ezek egyike az idő, a másik pedig a kimondott szó... Lehet, hogy nem gondolta komolyan, vagy nem arra gondolt... Valóban, így is lehet nézni. De az ember, még ha meggondolatlanul is mondja ki, akkor és ott, úgy gondolja, különben nem mondaná.
Mostanában, ami egyre inkább fáj, az a következő.
Adott egy ember (legyen pasi), aki kérdez Tőlem valamit - akár hétköznapi dologról -, majd megvárja a választ és mintha meg sem szólaltam volna, megkérdezi ugyanezt egy másik, mellettem álló embertől. De ez minden téren igaz.
Volt már többször is, hogy valamit kérdezett, majd eltelt két hét, és újra megkérdezte, ugyanígy. Ez azért bántó. Nem az, hogy elfejeltette - ez mindenkivel előfordulhat, velem is történt már ilyen -, hanem az, hogy előbb megkérdezi tőlem, majd a másik embertől. És - bár ugyanazt válaszolja a másik is - csak azt fogadja el.
Ez rosszul esik. Mert nem hiszem, hogy rászolgáltam erre. Ez olyan, mintha megkérdezné tőlem, hogy a nők szoktak szoknyát hordani? Majd miután válaszoltam, hogy igen, megkérdezne egy férfit is. Hülyén hangzik tudom, és nem is akarok ezzel foglalkozni, csak rossz...
Sokat sétálok, esténként sokszor tornázom. Nem sokat, ezt aláírom, de többet igen, mint nem. Lefoglalom magam.. vannak dolgok, amikről nem fogok itt soha írni, mert nem tudok... De vannak olyan problémák is, amiket csak azzal az emberrel fogok tudni megoldani, akivel vannak... A baj, hogy sokszor úgy érzem, hogy egyedül vagyok abban, hogy ezt megoldjam, és mint tudjuk egy kézzel nem lehet tapsolni. Két ember közötti konfliktushoz két ember kell...
Na mind1... majd egyszer...
