Most épp Paulo Coelho: A Zahir című könyvét olvasom. Meglepő dolgokat találtam benne. Érdekes író, nagyon sok okos dolgot ír. Olvastam már tőle másik könyvet is (A portobellói boszorkány).
A legnagyobb érdekesség talán a cím. A Zahir arab szó. Valami olyan az értelmen felüli isteni okot, tényt, fontos dolgot jelöl, ami betölti elménket a tudattól a tudattalan birodalmáig. Jelentése: látható, jelenlévő, észrevehető. Szentség, vagy őrület. Valami, amitől, hát igen, a szó szoros értelmében meghülyülünk.
Van benne egy érdekes rész a szabadságról. Ezt leírnám, csak amolyan tanulság képpen.
"Miközben harcoltam, láttam, hogy az emberek folyton a szabadságra hivatkoznak, holott valójában minél meggyőzőbben érvelnek ezen alapvető joguk mellett, annál inkább rabszolgái lesznek szüleik vágyainak, egy olyan házastársnak, akinek annak idején megígérték, hogy "holtodiglan-holtomiglan" kitartanak mellette, az üzleti mérlegnek, a rendszernek, a félbemaradt projekteknek, szerelmeknek (...)
Rabszolgái a luxusnak, a luxus látszatának, (...) egy olyan életnek, amit nem ők választottak maguknak, csak elhatározták, hogy végigcsinálják - mert valaki meggyőzte őket arról, hogy így lesz a legjobb."
Eddig megjelent könyvei közül az alábbiak jelentek meg magyarul. Ajánlom mindenki figyelmébe:
- Egy mágus naplója/Zarándoklat (1987)
- Az alkimista (1988)
- A Piedra folyó partján ültem és sírtam (1994)
- Az ötödik hegy (1996)
- A fény harcosának kézikönyve (1997)
- Veronika meg akar halni (1998)
- Az ördög és Prym kisasszony (2000)
- Tizenegy perc (2003)
- A Zahir (2005)
- A portobellói boszorkány (2006)
- A győztes egyedül van (2009)
A szerencsém, hogy otthon megvan még Az alkimista és a Zarándoklat is (ha jól emlékszem). A Zarándoklat biztosan.
A Zahírra visszatérve. Akkor tudjuk igazán, hogy mi hiányzik, ha nincs meg nekünk, személy esetén, ha nincs már mellettünk.
Kicsit másfelé is kalandozzunk. A könyvben ír egy útról, amit a főszereplő bejárt. Ha jól értem, ez konkrétan a Zarándoklat-ban benne is van, mivel ez a könyv kicsit önéletrajzi ihletésű. Ebben ír egy útról amit megtesz. Fizikálisan. Azonban szerintem az emberek számtalan ilyen utat tesz meg élete során. Sok mindenfelé jár. Sok mindent megtapasztal az útja során, amit életnek hív. Vannak olyan emberek akik tudják, hogy mi miért történik velük. És vannak akikkel megtörténnek a dolgok és nem tudja az okát.
Azt mondjuk sokszor, minden okkal történik. Valamit tanulnunk kell, vagy meglátnunk. Sokan vallják, hogy azért születünk a földre, hogy megtapasztaljunk dolgokat (valahol a lélekvándorásról szól ez is, csak itt nem az előző élet miatti bűnhődésről szól a fáma). És akkor az előző életes sztori. Sok mindenben hiszek, de az előző életben elkövetett bűnökért egy következőben bűnhődni.... hát nem is tudom... kicsit sem érzem igazságosnak.
Vegyünk példának egy lelket. Előző életében megölt valakit, bérgyilkos volt. Majd amikor újra leszületik, egy aknára lépve egy életen át nyomorék lesz. Ez nem fair. Legyen áldozat ő is. Ugyanolyan, mint amilyen az előző életében volt az, akit megölt.
Vagy vegyünk példának egy másik esetet. Egy hároméves gyerekkel a szülők beballagtak az orvoshoz, hogy vérzik a gyermek feneke. Az orvos kihívta a rendőrséget, mivel pedofilia gyanús volt a dolog. Apukát lecsukták. Anyuka váltig állította, hogy az ő férje nem olyan, hát szereti a gyereket. Aztán kiderült, hogy jobban szereti, mint kellene. A kérdés az, hogy anyuka valóban nem vette észre ami a szeme előtt folyt?
Visszatérve az útra :)
Az a kérdés, hogy a gyermek milyen lesz ha felnő? Maga is ezt az utat választja, vagy örökre elnyomja magában és együtt él egy olyan történéssel, amit élete végéig nem tud feldolgozni, amire esetleg a házassága, a családja, a munkája megy rá? Illetve a másik lehetőség, hogy mi választunk magunknak "életet"... mi mint lelkek.
De az vajon mit takar? Azt nem tudom elhinni senkiről, hogy ücsörög a felhőn, lóbálja a lábát, majd azt mondja magának: "én most lemegyek és nő leszek, akit megerőszakolnak, megaláznak, bántalmaznak egész életében". Értem én a mazochizmust, de azért ez túlzás. Hiszen azért jövünk a földre - elvileg -, hogy megtapasztaljunk dolgokat. Ha előzőleg már voltunk lent, és láttunk fájdalmat, akkor azt nem akarjuk átélni. Logikusan végiggondolva legalábbis szerintem nem. Vagy tévedek?
Na mára ismét ennyi.
