Mostanában nem írtam, pedig megint sok minden történt velem. Csak, hogy néhányat említsek.
Karácsonykor Anyuval leszünk. Meghívtak és megyünk. Nagyon várjuk már. 65 nap van még az indulásig, nagyon fel vagyunk dobva tőle. :)
Kicsit helyére kerültek a dolgok, bár sokáig tartott, de sikerült. Kellett hozzá néhány virtuális pofon, meg egy-két lélekemelő beszélgetés. Még szerencse, hogy vannak emberek, akik "felpofoznak".
Meg a munkahely is megadta a szabit év végére, úgyhogy minden ok. Kicsim mellettem áll 100%-ig. Bár mindig van valami, de azért jó tudni, hogy nem csak ketten vagyunk ;)
Úgy néz ki, végre tudom kit, hová kell tennem és tudom, hogy ki az aki még akkor is mellettem van, ha nem mindig van ott. Ez most kicsit bonyolult, de tudom, hogy most már jó úton vagyok. Sok olyan ember segített, akitől nem vártam. Szerencsére még mindig több jó ember van, és tudom, hogy ha jót teszek, egyszer visszakapom.
A legjobb, hogy látjuk a jövőt és a fontos dolgokat, és a rangsorolás is elkezdődött. Tudom, hogy minden okkal történik, és már látom az okokat is. Leginkább az, hogy - bár sok mindenen vagyok túl - nem nőttem még fel ahhoz a feladathoz, ami rám vár.
Fel kellett nőnöm a feladathoz, ami rám vár. Nem állítom, hogy már felnőttem, de legalább elindultam az úton, és tudom, hogy a jó úton járok. Ebben nem vagyok biztos a múltat illetően.
De tudom, hogy a csillagunk felívelőben van. És az nagyon jó.
Erőt kaptam. Megláttam magamban azt, amit mások már rég látnak/láttak. Csak nekem nem volt világos. Sok minden a helyére került. Többek között az is, hogy minden okkal történik.
A múlthétre már több olyan "jelzés" érkezett, amit nem hagyhattam figyelmen kívül. És volt még egy. Erről is akartam már írni. :)
A múlthét elején nagyon meg akartam nézni egy filmet. A magyar címe Tisztítótűz. Segal film, nem kell sokat várni tőle :) viszont nagyon jó dumák vannak benne. Amikor először láttam sírtam a röhögéstől :D Végignéztünk több helyet, hogy le tudjuk-e szedni, illetve, hogy online megnézzük. Sehol semmi. (Így lett belőle Avatar, ami nem mellesleg egy nagyon szép és sokat mondó film, ha eltekintünk a hollywoodi "háttértől".) Na mindegy, nem is ez a lényeg, hanem, hogy sehol semmi. Már elkezdtem gondolkodni, hogy valami kölcsönzőből kiveszem, amikoris a hét közepén megjelent a reklám. A "csibés, faktoros" tévé leadja. Szombaton. Juhéé, akkor csak egy újabb tehetségkutató őrület választ el a filmtől. Eljött a szombat. Már vártam. Készültem. Vártam a poénokat. Namármost, vagy kivágtak belőle, vagy másik filmbe volt - amit kötve hiszek -, de a "fekete orosz" poén hiányzott. Mindegy. Azért nézhető volt. Egyszer. :D
Aztán jött a vasárnap. Várakozásokkal teli vasárnap. Újra találkoztunk. Majd két hónap után. Közben megszületett a lánya. Féltem, hogy ott fogunk ülni kukán. A kínos csöndet nem szeretem. Aggasztott, hogy mennyire fog közel engedni a babához. Nem egyszerűen voltam ki az elmúlt időben és ezt szerintem látni fogja rajtam, hiszen ismer. Féltem, hogy hideg lesz. És féltem kicsit attól is, hogy miként fogom megélni a Picur jelenlétét.
Aztán egyszer csak ott voltunk. Nem volt hideg, nem az történt amire készültem. Volt benne némi távolság, de ezt most betudható annak, hogy megváltozott az élete, az életük. És amint ott álltam és néztem ahogy a lányát tisztába teszi, egyszeriben megnyugodtam. Éreztem, hogy nekem is menni fog. Nem lesz baj. Ha ott leszek, nekem is megjönnek azok az anyai érzések, amik mostanában kétségeket ébresztettek. Talán - nem akarom elkiabálni - helyre áll a kettőnk közötti kapcsolat is. De ez még a "az idő mindent megválaszol" polcon van. Érdekes volt az amit éreztem. Hazafelé menet el is mondtam Drágámnak, hogy mit érzek. Nem rossz érzés volt. Valami olyansmi mintha megnyugodtam volna.
Jött egy ézrés, egy gondolat, amit azonnal ki kellett mondanom és ki is mondtam.
Anno, még nagyon fiatalon azt beszéltük meg, hogy egymás gyermekeinek keresztszülei leszünk. Magamba voltam eddig fordulva, hogy ez is elveszett a barátságunkkal együtt. De most, ahogy hazafelé tartottunk az autópályán azt éreztem, hogy nem bánom, ha nem én leszek a keresztanyja, mert ettől semmi nem függ. Ha a sors úgy akarja, hogy egymás mellett maradjuk, akkor úgyis egymás mellett maradunk. Függetlenül attól, hogy keresztanyja vagyok-e a lányának vagy sem. Ha valamiért mégsem egymás mellett a helyünk, akkor ez egy teher lenne mindkettőnk számára. Attól, hogy nem én vagyok a keresztanyja, még szerethetem az a Gyönyörűséget. Mert az. Egy gyönyörű baba.
És akkor, amikor ez a gondolat jött, akkor feltöltődtem. Illetve valahol a között amikor rájöttem, hogy jó anya leszek és amikor ez a gondolat megfogalmazódott bennem. Tudom, hogy az élet rendje, hogy el kell válnunk néha olyanoktól, akik sokat jelentenek, de ez nem feltétlenül rossz. Nemrég azt mondták nekem, hogy az élet egy vonat, amelyre jegyet váltottam. A vonatra felszállnak emberek, egy ideig velünk utaznak és leszállnak, ha megérkeznek a céljukhoz. Ez az élet rendje. Mi, az együtt eltöltött időből a leghasznosabb tanulságokat vonjuk le és éljük életünket aszerint, hogy mit tanulhatunk másoktól, esetleg mások hibáiból. Vannak emberek akik elkísérnek a vonaton. De nem szabad azokat sem siratni, akik leszállnak, mert ők megérkeztek a céljukhoz. Egyszer én is meg fogok érkezni és leszállok. Tudom, hogy nagy boldogság vár majd ott (egyébként nem szedek semmit :D ) és akiknek ott kell lenniük, azok valószínűleg az állomáson várnak, vagy velem együtt szállnak le.
Túl vagyunk néhány napja a krízisen. Mindent átbeszéltünk. Jó volt őszintén beszélgetni, nem félni kimondani, hogy mit érzek. Mellettem van, mindig mellettem lesz. És ez nagyon jó. Tudom, hogy nem vagyok egyedül.
Ma láttam két idézetet, ami megfogott, ami arra sarkall, hogy meggondoljam magam.
Az egyik ez volt: "Azok számára nincs boldogság, akik nagyon korán feladták az álmaikat, és beletörődtek a szürkeségbe."
A másik pedig ez: "Soha nem vagy túlkoros ahhoz, hogy felállíts egy másik célt vagy megálmodj egy új álmot."
Kértem én is egy idézetet mára. Ezt kaptam: "Azt mondják az igazán jó dolgokra megéri várni. Remélem tényleg."
Azt hiszem tudom már, hogy nincsenek véletlenek, nincsen olyan, hogy ok nélkül történik valami. Tényleg minden okkal történik. Ha valami miatt még nem jött el az ideje annak, hogy anya legyek, akkor az okkal történt.
Nyilván van beleszólásunk az életünk alakulásába, de nem csak mi döntünk erről. Emberek, akik segítenek - akár csak azzal is, hogy meghallgatnak - és mellettünk állnak. Vagy éppen azok akikről azt hiszed, hogy ismered őket, és rájössz, hogy csak olyannak akartad látni, amilyenek valójában nem. De mégis hinni akartad, hogy az az ember lesz, akire te is támaszkodhatsz, ahogy ő is támaszkodott rád.
Azt hiszem ez lesz az legjobb. Ha kell majd rám fog találni. Minden ami rám vár, majd minden rám fog találni. Már sok. Már túl sok. Eddig harcoltam az álmaimért, a vágyaimért. De már nem tudok, már elfáradtam. Nagyon elfáradtam.
Nem tudom miért hiszik a felsőbb hatalmak, hogy kellenek ezek a próbák. Nyilván, mindenkinek a saját baja a legnagyobb. De nem értem mivel érdemeltem ezt. Azt mondják nagyon okos emberek, hogy minden okkal történik. Valaki magyarázza már meg, hogy egy baba, ami még meg sem született, mit vétett? Miért kell meghalnia? De én is kíváncsi lennék rá, hogy mit vétettem, vagy mi az oka, hogy nem akar teljesülni az álmom...
Anyu ma azt mondta, hogy őszre minden rendbe jön. Ezt hallgatom évek óta. "Most már minden rendben lesz kicsim." Értem én, de mikor? Mikor jövök én? Mindenkinek segítek, mert - ahogy kimondatták velem - gyakorlatilag drogként hat rám, ha segítek. Tényleg. Ez nem vicc, mert egy olyan euforikus érzés lesz rajtam úrrá, hogy az elmondhatatlan. Boldogság önt el, ha segítek valakinek. Pedig ez - ahogy egy nagyon okos ember mondta - belőlem vesz ki. Az pedig azt jelenti, hogy lemerülnek az elemeim hamarosan.
Ma végre kimondtam. Lemerült az elem. De nem most. Már lassan egy éve. Csak most kezdem észrevenni. Most akarom észrevenni. Pontosabban most sem akarom észrevenni. Nem hiszem el, hogy kimerülnek az elemek. Mert azokat fel lehet tölteni valahogy. Csak még nem jöttem rá, hogy hogyan. De biztos, hogy van lehetőség a feltöltésre. Lehet, hogy nem ezen kéne törnöm a fejem, hanem inkább azon amit mondtak. Azon, hogy most már én következem. Lehet, hogy az a feltöltődés ha megtalálom magam. Felépítem újra magam. Még nem tudom, hogy kell, hogyan kezdjek hozzá, de talán sikerül. Remélem sikerül.
Nem keresem többet az Igazságot... csak leülök csendben, halkan ülök és várok.
S ha eljön újra, majd illendően köszöntöm, s mint régi barátok együtt ülünk a földön.
Tüzet gyújtunk, hogy átmelegedjen a testünk, a nevetéstől megvidámodik a lelkünk.
És előkerül majd a bor és a pogácsa, és szívesen gondolunk minden gyönyörű lányra.
És mindenre, amit Isten adott a Földnek... milyen egyszerű lenne, ha mind megértenétek...
Hogy minden rajtad múlik, Testvér és Rajtam, hogy megfogjuk-e egymás kezét a bajban.
Hogy elhisszük-e újra az isteni tervet, hogy Isten vagy, ha boldogságot teremtesz.
Hogy Isten vagy, mert Isten is úgy akarja, hát erre igyunk Áldomást a borban.
Ezért hát... Nem keresem többet az Igazságot, ha kell, majd Veletek megtalálom, ha kellünk neki, majd Ő talál meg Minket, de addig magamban hallgatom a csendet.
Egész életemben anya szerettem volna lenni. Sokáig úgy éreztem, hogy harminc éves korom előtt szeretnék gyermeket szülni. Ma átestem életem talán egyik legborzasztóbb beszélgetésén. Ma beszélgettünk. Először valakivel aki igyekszik segíteni, hogy ne bolonduljak meg a saját hülyeségem miatt. Később jött egy másik beszélgetés. Na ez ütött... Nem kicsit, óriásit. Kimondta. Miután hagyta, hogy belelovaljam magam a tudatba, hogy ősszel már babára gondolhatok, gyakorlatilag a szemembe vágta, hogy majd ha minden rendben lesz körülötttünk. Hogy mit is jelent ez?
Felvázoltam azt ahogy én látom a helyzetet.
Ha minden olyan "remekül" alakult, mint eddig, négy év múlva már nullán leszünk (kivéve az autó hitele). Ez azt jelenti, hogy 34 éves vagyok. Ha szerencsém van, akkor azonnal teherbe fogok esni, de tegyük fel, hogy rohanó világunk ezt nem teszi lehetővé. Tehát maradjuk annál a verziónál, hogy az eddigi szerencse tovább "üldöz". Nem tudok teherbe esni, ezért jöhet a próbálkozás, hormon, beültetés, stb. Újabb négy évvel kell számolnunk (a kimondhatatlan összegekről már nem is beszélve). Már 38 éves vagyok. Nem sikerül semmi, hiába szeretnénk. De nem baj, egyet még kihagytunk. Fogadjunk örökbe egy babát. Legjobb esetben két év (itt már 40 vagyok). Nem a sajátom, nyilván érezni fogja ő is, de tegyük fel, nagyon szeretem és mindent elkövetek, hogy jó szülő lehessek. De akkor még mindig ott van a másik bukkanó. Nem valószínű, hogy újszülött gyereket kapunk. Tehát ha már csak egy picit is idősebb, mindig azt fogja az orrunk alá dörgölni, hogy "ti nem vagytok az igazi szüleim". Az egészségünkről már nem is beszélve, ami addigra (hormonok, csalódás) már romokban.
Szerinte nem. Szerinte így is lehet.
Hamarosan minden rendeződik és már két év múlva letudjuk a hiteleket. Aztán veszünk egy házat részletre és anya lehetek.
Egy valamivel valahogy nem számolt és mégsem értjük egymást. Ha két éven belül gyerekünk lesz akkor továbbra is ott tartunk, hogy egy fizetésből kell megélnünk csak már nem hiteleink lesznek, csak egy lakáshitelünk. Tehát, ha valamiért beüt a "vész", akkor nem csak egy fizetésből kell fenntartanunk hármunkat, hanem még fedél sem lesz a fejünk felett.
Ma feltettek egy kérdést, amire magam sem tudom a választ. Azt sem tudom, hogy mi a helyes válasz (mármint van-e egyáltalán). A kérdés az volt, hogy akkor is vele maradok-e, ha nem lesz gyerekünk, illetve el tudnám-e fogadni, hogy nem lesz gyerekünk. A választ tényleg nem tudom. Szeretnék jó választ adni, de nem tudok. Nem tudom, hogy mi a jó válasz. Szeretem. Csak azt nem tudom, hogy feltétel nélkül tudnám-e szeretni? Egy életen át, úgy, hogy az életem értelmének tekintett álomról mondok le érte. Tény, hogy nagyon szeretem és most úgy érzem, bármit megtennék érte. De nem tudom, hogy az álmom is közé tartozik-e. Ahogy ezek után felvetődik bennem a kérdés, hogy valóban minden az a minden...
Azt hiszem régen sírtam utoljára ennyit valamiért ami nem is az enyém.
"A szeretetüket használta fel ellenük, és ez így megy minden nap, szerte az egész világon..."
(Stephen King: Halálsoron)
"Márai Sándor: Meg kell várni a dolgokat...
Meg kell várni egy angyal, vagy egy szent türelmével, amíg a dolgok - emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan úton vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések. Igazságok. Ez mind feléd tart lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon... Ha sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos, és személyesen a tiéd. Várj nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel."
Ez utóbbit tegnap kaptam. Ezúton is köszönöm, hogy mellettem vagy és segítesz. Igyekszem magamévá tenni ezt a szemléletet, csak most nehezebb.
Volt egy sorozat régen. Most újra adják az egyik adón. Az AXN-en. Valahogy úgy kezdődött, hogy "a hiba nem az ön készülékében van, ne próbálja meg beállítani..." Valahogy mégis az az érzésem, hogy de. Az én készülékemben van a hiba. Mindig, mindent elrontok. Voltak kapcsolataim amit elrontottam és voltak barátságaim amiket felrúgtam. Még ha nem is tudatosan.
Ma szembesültem ezzel. Illeve ma volt az a pont amikor rájöttem, hogy ez már nem az ami régen volt és nem biztos, hogy ő rontotta el. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik. Bár visszagondolva sokszor megbántott és nem volt mellettem. De mégis hiányzott. Azt hittem ez csak átmeneti, de ma úgy éreztem, hogy nem az. Már visszafordíthatatlan. Már nem akar velem lenni. Hogy miért? Nem tudom. Az oka nincs meg. Nyílván közre játszottak az októberi események is, de nem csak az. Valami eltűnt és nem tudom, hogy mi. Nem részemről, illetve inkább azt mondanám, hogy nem csak részemről. Próbáltam megtartani, kerestem a társaságát, szükségem lett volna rá - amikor nem volt ott - mert helyre tudott tenni mindig.
Azt beszéltük anno még, hogy mindig ott leszünk egymásnak. Egymás mellett akartunk házat venni, együtt akartuk felnevelni a gyermekeinket. Egymás gyerekeinek a keresztanyja lettünk volna. És most úgy érzem, hogy már soha nem jön vissza az az idő.
Valami elmúlt. Részéről előbb. Részemről nem egészen. Még mindig ott az a pici láng, ami újra éghet. Tudom, hogy minden kapcsolatban vannak mélypontok és, hogy ez néha a barátságnál is így lehet. De nem értem az okát. Miért fordult el tőlem?! Szerettem volna vele ezt letiztázni, de elzárkózik. Valahogy mintha nem akarna a szemembe nézni. Biztos, hogy hibáztam, de mit? Mert amíg nem tudom, hogy hol hibáztam, nem tudom felfogni, hogy miért van ez a helyzet.
Tegnap megszületett a lánya. Ma rákérdeztem chat-en, hogy miújság, akkor mondta el. Kissé meglepett. Azt hittem, hogy ezt (legalább) nem így fogom megtudni. Megkérdeztem, hogy meglátogathatom-e. Azt mondta, inkább ne, majd ha otthon lesz. Majd jelentkezik. Majd kiderül. Majd....
Egyszerűen nem értem. A "hétvégére" hazautaztunk az unokaöcsém lagzijára. Mesések voltak. Gyönyörű szépen néztek ki. Nehéz elhinni, hogy a kicsi unokaöcsém (aki egyébként nem olyan kicsi, hiszen 25 éves) megnősült.
Jól indult minden. Csütörtökön "időben" - egy óra késéssel nekiindultunk az útnak unokahugomékkal. Közös autó, fele költség. :)
Megérkezés, örülés, összeborulás, "régen láttuk egymást"... stb. Fodrász szervezés. Ez is megvolt. Drága jó nagynéném - egy fantaszikus nő - elintézte. :) Irigylem kicsit Őt. Van két gyermeke. Mindkettőnek az életét igyekezett sínre tenni és amikor sikerült, "bevállalt egy harmadik gyereket". Aggódom Mama miatt. 73 éves, de néha teljesen úgy viselkedik mintha beteg lenne. Mármint agyilag. Na mindegy. Nem ez a lényeg.
Megvolt a lagzi és másnap elszaladtunk unokabátyámékhoz. Ő sajna a határ mellett dolgozott, de a felesége és a kicsi keresztfiam otthon voltak. És ott volt Apu is. Nagyon nem voltam erre felkészülve, ami fogadott (mármint a látványra) és nem ez volt az egyetlen hidegzuhany aznapra. Az unokabátyám felesége szólt, hogy Apu el van maradva a rezsivel és el akarják árverezni a lakást. Nem tudta, hogy mennyivel, csak, hogy ez a helyzet. Megkértem, hogy érdeklődjön utána ennek, hogy mennyivel van elmaradva.
Ma hazajöttünk. Felhívtam nagynénémet és a kereszfiam anyját, hogy szerencsésen megérkeztünk. Mondta, hogy beszélt a csajjal aki ezt az egészet intézi. Apunak kb. 260 ezer forint a tartozása és legalább 65 ezret kellene befizetni, különben esélyes, hogy utcára kerül. Telibevert 260 ezer. Pont most. Honnan szerezzek ennyi pénzt? Most még a 65 is soknak tűnik. Hogyan oldjam meg, hogy Aput ne hagyjam cserben? Anyuért megtettem - ennél többet is - és most tehetetlen vagyok. Egy örökséget már elveszítettem, még egyet nem szeretnék. Ráadásul oda nagyon sok emlék fűz. De nem tudom, hogy mit tegyek. Tudom, hogy nem vagyok felelős értük. De ha nem próbálok tenni azért, hogy ne legyen adóssága Apunak, akkor elveszítem a gyerekkorom régi helyszínét, ráadásul Apu fedél nélkül maradhat. Szóval itt állok. Nem tudom mit tegyek. Nem vagyok milliomos, pedig jó lenne. Jó lenne megnyerni a lottót is (bár ehhez lottózni is kéne).
Ma megvolt az első sikerélményem. Az "új" munkakörömben (amit lassan fél éve látok el) ma "segítség" nélkül maradtam. Nem egészen igaz, mert telefonon elérhetőek voltak a kollégák, akik szabadságukat töltik, de ez már csak egy ilyen szakma. Mindig onlány :D
Elindult az éles működés és úgy néz ki, abszolút működőképes. Bár csak akkor hiszem el, ha már az áru is jó helyre kerül, de a visszaigazolás már működik. Akarom mondani: MŰKÖDIK. :)
Szokták volt mondani, "kis lépés egy embernek...". Én viszont most azt mondom, hogy nagy lépés volt ez nekem, egy embernek. Mert már az idegeim táncoltak, hogy nem akar működni. De végül sikerült.
És volt nagy öröm é bodottá :)
Egyszer azt modta nekem egy nagyon okos nő, hogy mindennek örülni kell... Milyen igaza volt. Ez most nagyon jóvá tette a hátralévő néhány órát a napomból. Arról már nem is beszélve, hogy olyan emberek is felköszöntöttek, akikre nem is számítottam. Szóval ezúton is köszönöm mindenkinek, aki felköszöntött nevemnapja alkalmából.
Teljesült egy gyerekkori álmom. Amikor idejöttünk 12 éves voltam. Dúlt a nintendo game boy láz. Kölcsön is kaptam néhány tehetősebb osztálytársamtól, mert ők már unták. Ez 1992-94-es időszakban volt. Anyu akkor nem engedhette meg magának, hogy vegyen nekem, mert közel húszezer forintba került. És bár több mellékállása volt, hogy eltartson magunkat, erre nem sikerült soha összehozni a pénzt. Albérlet, iskola, ruhák és az iskolával járó kiadások. Az élelemről már nem is beszélve. Nyaranta meg minden nap strandra jártam. Budapest mellett laktuk, tehát még bérlet is. Mindkettőnknek. Bár nem voltam követelőző, pontosabban én is csak arra vágytam, amire minden korombeli gyerek. Én is vágytam a budmil táskára, a márkás ruhákra. Mitagadás, meg is kaptam mindent. Kivéve a game boyt. De már megvan. Eddig két álmom teljesült. Egyik egy gyerekkori - gondolom nem nehéz kitalálni, hogy mi az -, egyik pedig már felnőttkori. Illetve ifjúkori. Anno, kb. 21-23 éves lehettem, amikor egy vendéglátó egység alkalmazottja voltam. Szerettem volna kimenni Bécsbe. Volt két barátnőm. Egy társaságból kavartunk fiúkkal. Három lány és három fiú. 24 órát dolgoztam, utána két vagy három nap szabad. Emlékszem, akkor már többször is elmondtam, hogy szeretnék nagyon kimenni Bécsbe. Egyik nap, épp szabad voltam, amikor azzal jöttek fel hozzám, hogy másnap mennek Bécsbe. Épp szabad voltam. Három fiú két lány megy. Engem senki nem hívott. Nagyon hosszú nap volt, és nagyon fájt, hogy akiket a barátaimnak tartok nem hívnak el. Pedig ők is csak nézelődni mentek és hely is lett volna az autóban. De 2010-ben teljesült ez az álmom is. A tavasszal - március 15-én - elmentünk egy Bécs melletti nagy bevásárlóközpontba és utána Bécset is megnéztük. Gyönyörű volt.
A legújabb örületem. Zumba. Ez tánc. Eldöntöttem, hogy letáncolom a felesleges kilókat. Fogyókúrázni nem tudok. Már egy ideje rájöttem. Hangzatos fogyókúrák, amik csodát ígérnek. De valahogy nem sikerült hibátlanul egyik sem. Egy hét alatt 5 kg mínusz. De arról már nem szólnak a beszámolók, hogy következő egy-két hétben a duplája is visszajöhet. Úgyhogy döntöttem. Arra fogok koncentrálni, ami miatt sok lett a felesleg. A kényelem. Régen rendszeresen mozogtam, de már nem mozgok fele- sőt negyedeannyit sem. Van autóm, irodában dolgozom és séta helyett inkább tévét nézek, gépezek. Ha valahová mennem kell, autóba ülök. Egyre gyakrabban jön ki az allergiám is. Gyerekbetegségben szenvedek. Nem vicc. A gyerekeknek van melegallergiájuk. No meg nekem :)
De a Zumba alatt - egy óra intenzív mozgás - nem jön ki, sőt még utána sem. Meg most a legújabb örületem, hogy sétáljuk. Tegnap majdnem 5 km-t sétáltunk. Utca (oda-vissza 1400 méter) a dunáig, majd onnan el a Parlamentig és vissza. Azt mondta a kollégám, hogy kb. 3 km lehet az a táv. Tehát 1400 (ez tuti) + 3000 (kb.) = 4400 méter. Az már majdnem 5000 :)
Decemberre - ha minden jól megy - visszanyerem a fénykori alakom. De lehet, hogy már hamarabb... A lényeg, hogy tudom, hogy csak így fog menni. Jövőhéten a kocsi nálam lesz, úgyhogy valamit ki kell találnom :D Lehet, hogy a melóhelyen hagyom és csak háromnaponta fogom elhozni. Vagy majd csütörtökön, mert pénteken megyek Anyósékhoz. Drágám már ott lesz.
Azt hiszem ennyi. Heti két-három alkalom Zumba és egy-két alkalom séta (fent említett távval) sikert hozhat.
A Bak eleme a Föld. Bak csillagjegyet a Szaturnusz uralja. Ez a komor bolygó a sors, a megpróbáltatások, a lemondások jelképe. A Szaturnusz önfegyelemre, visszafogottságra fogja védencét, meggyőzve arról, hogy csak a kitartó munkával, önmérséklettel érheti el a sikert. A Bak csillagjegy alatt születetteket a szenvedések, a kudarcok csiszolják jellemessé. Csökönyös jellem, természete sokoldalú. Életeleme a gondolkodás, mégis lázasan és eredménnyel dolgozik. A Bak ember józan gondolkodású, gyakorlatias, megfontolt. Melankolikus temperamentum. Az életben mindig gyakorlatias célokat tűz maga elé, s ha nehézségekbe ütközik, azokat logikusan oldja meg. Azt veszi el, amire szüksége van. A sok-sok álmodozó ember között a Bak az igazi realista. Míg mások szerint, optimista vagy pesszimista alkatuknak megfelelően, a félig töltött pohár, félig üres, vagy félig telt, addig a Bak szerint annak fele víz, fele levegő. Aligha akad olyan probléma, melyre a Bak ne találná meg az egyszerű megoldást.
A Bak tudja, hogy nem a sors kegyeltje, ezért kitartóan és erősen dolgozik, hogy a hosszú élete során adódó akadályokat sorra leküzdje.
Mivel kerüli az érzelmek külső megnyilvánulását, ridegnek tartják, ezért szerelmi kapcsolatai ritkán sikeresek. De aki jobban megismeri, tudja, hogy ez csak látszat, mert a Bak igazi jó barát, segítőkész ember, a szerelemben pedig rejtélyes, érzéki szerető, gyengéd partner, csak tudni kell felébreszteni a bak érdeklődését.
Nem nagyon írtam mostanában, mert azt hittem nincs semmi érdemleges. Pedig nagyon sok minden történt velem, velünk. Sokat dolgozunk, kevés időnk van egymásra. Persze ez nem azt jelenti, hogy baj van a kapcsolatunkkal. Sőt. Nagyonis rendben van minden. Inkább csak az én fejemmel vannak gondok.
Nemrég néztem egy nőcis sorozatot. A Sex és New York-ot. Volt benne egy jelenet, amiben magamra ismertem. Valószínűleg a sok múltbéli csalódás miatt, de hasonlóan viselkedem én is sokszor. A jelenetben Charlotte hisztérikus rohamot kapott a gyűrű miatt. Akárcsak én sokszor. Tudom, hogy a Kedvesem nem az az ex, aki - miután megkérte a kezem - összeszűrte a levet egy csajjal egy családi bulin. Sőt, nem is az, aki házasságról beszélt, miközben nagyonis tisztában volt vele, hogy nem fog újra megnősülni... és sorolhatnám.
Nem tudom, hogy hogyan kell normálisan viselkedni akkor, amikor látom az álmaim megvalósulni másoknál. Olyanoknál, akikről tudom, hogy nem az álmaik valósultak meg ezekkel a dolgokkal. Tudom, hogy nem lenne szabad irigynek lenni, de ez nem tudom kordában tartani. Pedig igyekszem. Csak valahogy nagyon nehéz. Tudom, hogy vannak emberek, akik általam lettek boldogok és teljesültek az álmaik. Házasság, családi ház, gyerekek... valahogy mégsem megy, hogy ne legyek irigy. Mert irigy vagyok. Mert megvan neki a két gyerek, ami az én nagyon nagy vágyam volt... hogy ennyi idősen meglegyen mindenem... És bár hihetetlenül boldoggá tesz, hogy van egy igazi társam, vannak dolgok, amik még hiányoznak az életemből. Tudom, hogy teljesíteni fogja minden álmom - kettőt már teljesítette ;) -, de azért félek.
Kedden megyek megint a dokihoz. Remélem minden rendben lesz. Nem szeretnék még egy műtétet idén.
Hamarosan írok a nyaralásról is :) Előljáróban csak annyit, hogy nagyon jól sikerült.
Kissé elhanyagoltam mostanában az írást. De valahogy nem volt hozzá kedvem.. valahogy úgy éreztem, hogy most nem akarok írni. És nem akarok egy csomó minden mást sem csinálni.. Nincs kedvem főzni, nincs kedvem takarítani, nincs kedvem semmihez. Vagyis de, aludni.. mindig csak aludni... hogy mikor felkelek minden rendben legyen...
Igazából nem hittem a tavaszi fáradtságban - és az allergiában sem - mostanáig. De most nagyonis érzem (az allergiát is) :)
Hamarosan itt a pünkösd, no meg a nyaralás. 5 nap, tengerparton, barátokkal, horvátországban. Már nagyon várom. Kicsit elmenekiülni a városból. Apropó város. Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de én már nagyon kezdem megutálni Pestet. Tudom, néhány ember ilyenkor azt mondja, hogy költözzek Budára. :) De nem erről van szó. Régebben el sem tudtam volna képzelni, hogy nem Pesten élek, hanem egy faluban, ahol - pl. - nincs éjjel-nappal nyitvatartó bolt.
Most valahogy minden vágyam az lett, hogy egy ilyen kis béke-szigetet találjak. Tébolyító a város. De a legdühítőbb - a hangzavar és a légszennyezés mellett - a kutyagumi úton-útfélen. Nem a kutyákra haragszom. Őket az ember kényszerítette bele ebbe a betonrengetegbe. A gazdikra. Akik nem képesek szerencsétlen állat után takarítani, sőt, ami még dühítőbb, hogy nem hajlandók 2-300 métert megtenni szegény állatokkal, hogy zöldet lássanak. Mármint fát, füvet...
Na mindegy is... mindenesetre igyekszem majd gyakrabban írni. Mondjuk heti egyszer... :)
De lehet, hogy holnap is írni fogok. Még meglátjuk.
A lényeg, hogy mindig, mindenből van kiút, és csak akkor nem sikerül valami, ha nem hiszünk benne.
Tegnap, mint minden "értelmes nő" elmentem én is műkörmöshöz. Ahogy ez szokás ilyen helyeken (fodrász, műkörmös, komzetikus... stb.) beszélgetnek az emberrel aki dolgozik rajtuk. (Nem úúúgy, aki félre értené hirtelen ;) )
És megtudtam, hogy igazából én látom rosszul a dolgokat - ismét - .
Beszélgettünk mindenféléről. Szóba került többek között a 2005. december 5.-e is. Szerintem a nem volt a helyes döntés, bár ő nem ment el szavazni, sőt, nem is emlékszik ilyenre. De nemmel szavazott volna. És nem akarta megérteni, hogy attól nem jönnének többen ide, hogy van egy állampolgárságuk. Valahogy nem bírta felfogni. Pedig - sajna nem tettem fel ezt a kérdést neki - nem szaporodtak meg a "bevándorló" erdélyiek az Uniós csatlakozás után sem. Ők az otthonukat nem hagyják el. De ezt néhányan nem akarják megérteni... Csak azt nem tudom, hogy miért nem. Hiszen csak azt kell elképzelni, hogy fordított esetben mit érezne. Nem, nem tenne, érezne, ha a fennhangon hangoztatott szép szavakkal él az "anyaország". Mi vagyunk az anyaország, de nem tartoztok hozzánk. Mondhatom szép. Aki akart eddig itt dolgozni, eddig is dolgozott, és aki akar ezután is fog munkát találni. De már nem ide jönnek Erdélyből. Oda mennek innen. Ez azért elég gáz nem?! A "szőrőstalpúaknak" dolgozni... Hm...
A másik érdekesség, hogy a nő kb. 30-35 éves lehet és esze ágában sincs gyereket vállalni. Azt mondta: "Erre a világra?"... Csakhogy tényleg így kell hozzáállni? Valóban az a megoldás, hogy nem vállaljuk a következő generáció megteremtését, vagy félünk a függetlenségünk elvesztésétől? Akkor már nem tudunk majd olyan "szabadon" mozogni?
Nem saját, azonban nagyon megható. Nemrég láttam meg. Azt hiszem ezért tartom magam ahhoz, hogy titkokkal és bosszúsággal nem szabad lefeküdni aludni, hiszen nem tudhatod mit hoz a holnap...
"Fizika óra van, én mellette ülök. Nézem a fénylő, bársonyos haját, a gyönyörű szemét, a szép kezét... Ő rámnéz, és mosolyog. De ő nem úgy néz rám, ő csak az úgymond "legjobb barátom". Vége az órának, vége a napnak, ő átjön hozzám elkérni a matekfüzetem. Én odaadom neki, ő rámmosolyog, az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja, köszi. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Másnap találkozunk a suliban, mellette ülök, sír...sír, mert szakított a barátjával. Én megvigasztalom, ő átölel...érzem, hogy majd kiugrik a szívem. Egy órán keresztül a karomban fekszik, aztán rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit és azt mondja, köszi. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Telnek a napok, az évek, látom hosszú talárban, az érettségin, látom, amikor átveszi a bizonyítványát. Ő rámmosolyog. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom. Együtt megyünk a főiskolára, de telnek az évek, és már a diplomaosztón találom magam. Ő még szebb, hosszabb és szebb a haja, az arca, gyönyörű nő. Az utolsó nap ő rámmosolyog, az arcomra nyom egy puszit. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom. Eltelik rengeteg idő, én minden héten beszélek vele telefonon. És akkor megkapom a szörnyű hírt. Ott állok a koporsójánál, ami nyitva van, látom a fehér gyönyörű arcát. Potyognak a könnyeim. Nem mosolyog rám, nem kapok tőle puszit. El akarom neki mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő már nem tudhatja ezt... Később felmegyek a szobájába, és megtalálom a naplóját, és a következőket olvasom: " Rámosolygok, az arcára nyomok egy puszit. El akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom"
Tegnap kicsit megrovásban részesültem. Azt mondták, vannak dolgok amikre nem szabad energiát fordítani. Ma - úgy tűnik - beigazolódott a tegnapi mondás. Nem szabad olyan dolgokon rágódni, ami felbosszant, vagy szomorúvá tesz. Lehet, hogy igaza van annak aki ezt mondta. Vannak olyan problémák, amiket magunknak generálunk és ami utána rengeteg energiánkat emészti fel. De valóban nem szabad olyan dolgokkal foglalkozni, ami szomorúvá tesz? Valóban jobb lesz tőle?
Én aszerint élek, hogy az embereknek tanulni kell. Meg kell tanulni, hogy mi a bánat, és abból ami bánatot okoz, abból is tanulni. Legyen szó munkáról vagy magánéletről. Amibe energiát fektetünk és amit egyszer megtapasztalunk, azt legközelebb már nem tesszük, hiszen nem vagyunk - alapjáraton - mazochisták. Vagy tévedek?
Bár tény, hogy néha az emberek másképp látják. Tegnap Kedvesem azt mondta, hogy ritka az olyan ember, aki ennyire hisz abban, hogy mindenki alapvetően jó. De vajon tényleg így van? És ha nem hiszünk az emberi jóságban, a segítőkészségben, akkor nem leszünk mi is lélektelenek, olyanok mint a világ?
Sokszor felteszem a kérdést - magamnak és másoknak is -, hogy az ember miért tette tönkre a Földet. Hiszen ez az otthonunk. Miért lett nemtörödöm és közömbös a másik ember iránt, vagy használta/használja ki a végtelenségig az erőforrásokat? Talán nem tervez hosszó távra. Eddig értem. De ha nem tervez hosszú távra, akkor miért akar gyerek szülni és felnevelni? Nem azért, hogy örökítsen magából valamit az utókorra? De ha nem lesz hol éljen a gyermeke vagy az unokája, akkor miről is van szó?
Ellentmondások.
Beszélgettem mostanában külföldön élő és dolgozó emberekkel. Van akinek hiányzik az otthon (vagy itthon) és van aki ennek ellenére azt mondja, hogy túlzottan galád lett a világ (különösen kishazánk), hogy ide gyermeket vállaljon. De ha meg is teszi, biztos, hogy nem itt. Mert itthon az emberek már nem figyelnek úgy egymásra, mint régen. Pedig - szerintük - régen nem így volt. Régen segítettek egymásnak. Persze akkor is volt aki nem, de mára ez a szám már nagyon megnőtt.
Egy Angliában élő pár azt mondta, hogy amikor kimentek oda - első körben - dolgozni, mindenki (szinte kivétel nélkül) azt mondta, hogy úgysem sikerül, ott sem jobb. És ők megcáfolták. Most már lassan 5 éve kint vannak és élvezik. Tudnak boldogulni. Van két gyönyörű gyermekük. És - bár most csak a srác dolgozik - mégis tudnak félretenni. Persze ott sem dobják utánad a pénzt, de ha dolgozol, akkor fizetnek.
Bevallom nekem is megfordult a fejemben, hogy elmenjek, de rájöttem, hogy nem tudnék egy új világot újra megszokni.
25-én megyek haza. Illetve utazom Erdélybe. :) A napokban felhívott unokabátyám. És kérdezte, hogy elvállalnánk-e a gyerekük keresztszülőségét. Igaz, csak másodiknak. De azért jól esett, hiszen gondolt ránk. Kissé félek az úttól, meg az otthoni dolgoktól. Elvégre otthon mindig elhalmoznak kajával. Most viszont, a műtét után nem lehet bármit ennem. Szóval a finomabbnál-finomabb falatok ott fognak illatozni és nem ehetek... De ehetek pisztrángot :)
Az jó. Viszont nem ehetek zakuszkát, vinetát, szalonnát, töpörtyűt... és még a jóég tudja mi mindent, ami most nem jut eszembe... Ja, erről jut eszembe. Lőttek a "csülök pékné módra" fantasztikumnak ;)
Találkozom Apuval. Nagyon várom már... Várom, hogy otthon legyek. Nyugalomban. Elvileg vezetni is fogok. Mármint hazafelé. De csak ezen az oldalon. Otthon inkább Drágám fog vezetni, ő biztosabb vezető. Kicsit félek is tőle. Mármint az úttól. Ha visszajövünk Anyu már indul is. Pénteken jövünk haza és kedden már megy is el Anyu.
Kissé megkésve, de írok ide is. Elvégre megígértem. ;)
Talán kezdem a tavalyi évvel.
Tavaly áprilisban egy általános kivizsgáláson kiderült, hogy van egy epekövem. Azt mondtam, hogy eddig is elvoltam vele, ezután is megleszek vele. Panaszt nem okozott, hát miért háborgassuk. Azonban a karácsonyi céges bulin begörcsöltem. Előtte már előfordult, hogy - gyenge gyomrúak most ne figyeljenek és ne olvassák a következőt - epét hánytam, de ez sokkal rosszabb volt. Kb. mint egy erős menstruációs görcs, szorozva 100-al. A 29 éves kortól egy hónap választott el, de sírtam mint egy kétéves.
Eljött hát az ideje, hogy elmenjek dokihoz. Doki forgatta a leletet, hát, ő tulajdon képpen nem vágna belém, ha nem muszáj. De azért nézzünk néhány "újabb" leletet. Ez azt jelentette, hogy néhány fájdalom mentes (uh, rtg) és néhány fájdalmas (vérvétel - brrrrr) vizsgálat. Megcsináltak mindent. Ekkor januárt írunk, nem egészen egy év elteltével az eredmények nem túl rózsásak. A korábbi évben látott egy kő háromra szaporodott. Elvittük a doktor bácsihoz. Mire az eltűnt, majd visszajött és közölte, hogy beutalóval jelentkezzem február 9-én reggel 8-kor felvételre. Műtét lesz. Mondjuk jobb mint a másik választás (illetve nem tudom, az sem volt még), ahol ledugnak egy csövet a torkomon, kutakodnak, majd feljönnek. De három kővel ezt már nem lehetett. Illetve még megtudtam, hogy nem csak a helytelen tartásomnak köszönhető a hátfájdalom... (legalább ezt is tudom)
Eljött a várva-várt (?) nap. Február 9. kedd.
Befekvés. 8-ra odamegyünk. Még senki nem tud semmit, de nekem már megvan az ágyam (bennfentes vagyok, ebből is látszik). Várok, ideges vagyok. Már szeretnék átöltözni, hogy ne akarjak hazamenekülni. Rettegek, hogy mi lesz. Életem első (amire emlékszem) kórházi bentfekvése.
/Amikor kicsi voltam egyszer voltam kórházban, de arra már nem emlékszem./
Kedd (február 9.)
Kb. 10-11 között végre megkapom az ágyam. A lány, aki előttem volt ott elég rosszul néz ki. Megrémülök - Te Úr Isten, nekem is ennyire fog fájni, mikor hazaengednek? -, legszívesebben visszacsinálnék mindent, és nem panaszkodnék, hogy fáj. Szóval megvan az ágyam, át is öltöztem. Megjön az ebéd. Spenót. Na ezzel kezdjek valamit. Életemben kétszer ettem spenótfőzeléket. Először kb. 6 évesen - rosszul voltam tőle - a szomszédba. Aztán kb. 12-13 évesen azt mondtam, hogy megkockáztatom, hátha mégis ízleni fog. Tévedtem.
Szóval spenót. Hát számolni kezdtem. Ma 16 órától már semmit nem ehetek, ebéd után egyébként már csak joghurt vagy valami hasonló. Éjféltől nincs ivászat, és holnap 11 körül műtenek, tehát holnap sem eszem, valószínűleg valamikor (kedden feküdtem be, szerdán műtenek) holnap után, vagy majd az után fogok újra kajaszerű dologgal táplálkozni. Szóval egy életem, egy halálom, megeszem a spenótot.
Este jöttek hozzám látogatók is.
Szerda (február 10.)
Felkeltem, szomjas vagyok, de nagyon. Nem ihatok. Végül is mindjárt 11, nyugtatom magam. Öblögetek, hogy ne legyen olyan szörnyű. Közben mellém tették a szurit. Gyűlölöm a tűket. Viccelődöm, hogy eltereljem a figyelmet. 10 óra 40 perc. Nem adták még be az injekciót. Pedig fél órával a műtét előtt kell. Oh, nem baj, max. egy 10-20 percet csúszunk. Fél egykor azonban már sírok, dühroham kerülget, elegem van. Haza akarok menni, inni és enni akarok. Nem akarom ezt tovább csinálni. Megnyugszom - drágám megnyugtat - és majdnem elalszom. A nővérek mondják, hogy csúszás van. Na nem mintha nem vettem volna észre. Végül fél és háromnegyed kettő között megkaptam a szurit. Meghozták a zsúrkocsit. Én mondtam, hogy elsétálok a műtőig, semmi bajom, de fel kellett feküdni. Nincs mese. Majd betoltak a műtőbe. Ott kifeszítettek, mind Jézust. Láb leköt - ajaj, innen már nem fogok elfutni -, majd bal kéz - ide már valami cuccot nyomnak is belém, sőt két adagot egyből -, végül a jobb kéz. Aztán megjelent az altató orvosom. Oda tolta a maszkot. Közölte, hogy ez csak tiszta oxigén, vegyek nagy levegőt. Harmadikra még emlékszem. Aztán elvágták a filmet. Majd felébredtem. Valami rémlik, mármint arról hogy fájt. Három körül már kész is vagyok, 5 órakor már teljesen tiszta a fejem. 7 körül meg már sétálok (na jó, csak a mellékhelységig). Este 10 körül még dohányozni is kisétálok.
Csütörtök (február 11.)
Ma már vigéckedem. Átmegyek anyuékhoz (kétszer). Sétálgatok. Viccelődöm (mondjuk azt már előző nap délután is megvolt). Szóval javulok. Reggeli vizit után megyek a kötözőbe, megnéznek és ha minden rendben, hazamehetek. Délután kivették a draincsővet.
Péntek (február 12.)
Reggel már úgy kelek, hogy egyből öltözöm is. Készülök haza. Elég volt a kórházból. Kb. 10 körül végre megkapom a zárójelentést és mehetek haza. Niki jött értem. Hazahozott. :)
Szóval nagyon jó itthon lenni. Varratszedés szerdán (február 17.) délután 2 órakor.
Nemrég volt a szülinapom (18-án). Számszerint a 29-dik. Jól esett, hogy vannak emberek, akik felköszöntenek, és vannak akik csak akkor köszöntenek fel, ha szólok nekik... Ez sajnos a "családomra" is vonatkozik. Anno, Lajos halála után fűt-fát ígértek, hogy összetartunk... De most, hogy Lajos már nincs és nem hív fel senkit, hogy, figyeljen oda a másik születésnapjára...
Szóval 29 lettem. Semmi sem változott, továbbra sem érzem, hogy másképp élnék. A Kowalszkyék énekelték meg: "ez is csak egy nap, nem a világ vége..." hát igen. Igaz. Bár fáj és bánt, hogy olyan emberekbe kellett csalódnom, akikről azt hittem, hogy nem fognak rólam elfelejtkezni. Az élet apró fintorai...
De mindegy, akik számítanak felköszöntenek... Akik meg nem...
Szóval szülők... Apu szétszedi a telefont és mindent, ami elektromos jellegű, Anyu gyógyít, mindent ami emberszerű - persze csak ha tudja - vagy élőlény. De leginkább növénygyűjtő.... :) De attól, hogy a maga módján bogaras még szeretjük :)
Ahogy mindannyian bogarasok vagyunk, mégis boldogok ;)
És Anyós... Hát egyre inkább úgy érzem, hogy igazak az anyós-viccek. Illetve, hogy minden viccnek megvan az alapja. Egyre többször futok bele, a "van rajta sapka, nincs rajta sapka" dologba. Anyu is volt ilyen... mondjuk őt megtanultam kezelni. De anyóst.... hát (tudom, nem kezdünk mondatot háttal) nem tudom, hogy mi lesz... remélem túlélem.. :)
Bár már sok bizonyítékát látom, hogy túl lehet élni. Főnököm adott egy jó tanácsot. Tegyek mindent aszerint, ahogy ohajtja. Na itt jött az amitől tartottam. Akkor másba kötött bele. De szerencsére szerelmem kiáll mellettem, értünk. Szóval előbb-utóbb majd csak megszelídül, vagy nem?! De végülis hányan mondhatják el magukról, hogy van saját sárkányuk és nem önmaguk azok :D
Gyerek... na majd egyszer erről is ;) de még nincs itt az ideje... majd ha itt lesz :)
Egyre fáradtabbnak érzem magam. Valahogy nagyon leszívta az erőmet az elmúlt időszak. Tudom, nem bújhatok mindig emögé. De most "megtehetem".... Tényleg helyre fogom magam állítani, de egy kis idő még kell, hogy magamat sajnáljam. Nem szó szerint, azért az nincs meg. :)
Na mindegy. Nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy mindig nem tudnak földbe döngölni... nem tudnak, mert nem hagyom magam. Bármi történik, soha nem adom fel... Bár szomorúvá tett, hogy apu nem kapta meg a karácsonyi sms-em... de majd februárba hazamegyek és jó megmosom a fejét, vagy veszek valami telcsit, ami nem olyan régi, mint amit most kapott... Végülis ezzel sem lett volna baj, hiszen egy elnyűhetetlen Nokia. A ki-be kapcsoló gomb valóban kicsit viseltes, de egyébként egy nagyon jó kis telefon...
Na mindegy, ahogy aput ismerem (kis szerelő :) ) biztos meg akarta tudni mi dorombol a macskában... :)
Na mindegy, nem is ez a lényeg... hanem az, hogy él és - még ha távol is van tőlem - tudom, hogy szeret.
