Mesi - napok és gondolatok

Anyu márciusban elmegy. Nagyon félek. Egyedül leszek... Illetve a pontos megfogalmazás a szalmaárva lenne talán... Mert itt lesznek a barátaim - régiek és az újak - és itt lesz a párom is. De a szüleim... Nos, ők elég messze lesznek tőlem. Nagyon messze. Nem a szívemben, mert itt nagyon közel vannak, fizikálisan viszont túlon-túl messze.

Tudom, hogy nem szabad siránkoznom, hiszen van két lábam, két kezem, tudok beszélni - értelmesen -, nem vagyok semmilyen értelemben fogyatékos (max. bolond néha, de az nem számít :) ). Van hol laknom, van munkahelyem és néha még egy kis luxust is megengedhetek magamnak.

De nehéz. Tudom, mindenkinek megvan a maga terhe. Anyunak az, hogy az élete derekán csapot-papot otthagyva szerencsét próbáljon távol tőlem. A támaszától. Vagy inkább nekem ő az én támaszom?! Magam sem tudom, csak azt, hogy félek a perctől, amikor elutazik. Túl messze lesz, ez lesz igazán az elszakadás.

Szóval félek kicsit nagyon attól, hogy mi lesz március után.

Más....

A napokban beszélgettünk párommal, végigvezettük, hogy mit kéne és hogy végigjátszani, és azt mondta, hogy ha minden úgy alakul ahogy kell, hamarosan majd nem kell már semmi miatt aggódnom, mert megnyugodhatok, minden rendben lesz, lesz egy csodálatos és boldog családunk... Jó volt ezt hallani. Leginkább azért mert tudom, hogy Ő tényleg komolyan gondolja és mondja amit mond. Jó tudni, hogy minden pillanatban van mellettem valaki, aki fogja a kezem. Köszönöm, hogy vagy Kedves.

Találtam ma néhány idézetet ami megtetszett..

"Nem a csillagokban kell keresni a sorsunkat, hanem Önmagunkban."

"A legfontosabb, amit a győzelemből megtanulhatunk, hogy képesek vagyunk rá."

"Bár az élet odavezet ahová a legkevésbé várnád, tudd,hogy az a te utad,azon kell továbbmenned!"

Mostanában megszaporodtak az anyukák körülöttem... Pontosabban azok szaporodtak meg, akik az én korosztályom és anyuka lesz, vagy már lett. Tulajdonképpen kicsit öregecskének is érzem magam néha.

De mostanában inkább bizonytalanabbnak. Úgy érzem, hogy nem lennék jó anya. Vagyis nem tudom magam sem, hogy mit jelent jó anyának lenni. Akkor jó egy anya, ha egész életében a gyermeket szolgálja (ki)? Vagy attól, ha nem. Mármint addig, ameddig kell, addig anyáskodik, aztán utána már nem, elengedi. De mit is jelent az, hogy elengedi? Talán azt, hogy elköltözik a felnőtté vált gyermek? Vagy azt, valóban elszakad és - ahogy a legnagyobb "bestseller" is írja - elhagyja anyját és apját és új életet kezd az általa választott személlyel?

Valóban elszakadunk-e a szülőktől, ha elköltözünk, vagy valami másnak kell történnie, hogy így érezzük. Ez persze nem azt jelenti, hogy tragédia, hanem esetleg a szülők életében egy új házasság...

Anyu elmegy. Messzire. Gyakorlatilag - ha csak a szűk családot vesszük alapul (anya, apa, gyerek) - egyedül maradok. Nem lesz családom. Legalábbis a szorosan vett értelemben nem. És miután azt mondták, hogy a szűk családba nem tartozom bele, kicsit úgy is fogom magam érezni.

Elhagytam az anyaföldet, és most úgy érzem ő fog elhagyni engem. Mondhatnánk egy-egy. De vajon, ha visszamennék, akkor is ennyire egyedül lennék? Tudom, ott lenne apu, csak nem tudom, hogy a kimaradt majdnem 20 évet hogyan pótolnám be...

Ébredések:

Az embernek tudnia kell, hogy mikor és hol van az a pont amikor "magához tér", meglát dolgokat. Ez tipikusan "meglátja az erdőt" részre értendő.

Felhívták a figyelmem - no nem a hangok :) - arra, hogy nem mindig azt látom, ami valójában van. Sőt. Hajlamos vagyok (mint mindenki más is) arra, hogy olyannak lássak dolgokat, embereket, amilyeneknek én látni akarom őket. De mint tudjuk, ez nem olyan könnyű, mint amilyennek elsőre kimondva gondoljuk. Nem könnyű a rossznak látott embereket csak úgy hipp-hopp jónak látni, és fordítva...

Ítéletek:

Pl. ha valakivel történik valami rossz, általában az első mondatok között szerepelni szokott, a "megértem, hogy mit élsz át, min mész keresztül..." Pedig ez nem igaz. Illeve nem így igaz legtöbb esetben. Hiszen akkor tudjuk igazán, hogy min megy keresztül egy ember, ha már magunk is megéltünk hasonlót. De még akkor is ott van az emberi tényező. Mindannyian mások vagyunk - ahogy a dal is mondja - és ezért másképp élünk meg akár azonos dolgokat (pl. egy gyerekkorunk óta velünk lévő "társ" elvesztését...). Tehát ha két ember ugyanúgy szeret egy kutyát, ugyanúgy gondozza éveken át, játszik vele, eteti, tanítja, akkor is másképp fogja megélni az elvesztését, mint egy másik, hasonló paraméterekkel "rendelkező" ember. Van aki úgy dolgozza fel a fájdalmat, hogy kiborul, sír, "meg akar halni", és van aki úgy, hogy kizár dolgokat, történéseket az életéből. Mert úgy könnyebb, vagy legalábbis annak hiszi. Vajon az elfolytott érzések mennyiben hátráltatják egy ember fejlődését. Gondolok itt leginkább az érzelmi fejlődésre. Meggátolja-e az embert emberségességében, ha egy társ vagy fontos személy elvesztését nem "megfelelően", a jelenleg elvárt normák szerint gyászolja meg?

és Maszkok:

És valóban ítélkezhetünk embertársaink felett, amennyiben nem a mi viselkedési normáik szerint élnek, viselkednek? Tudjuk-e azt, hogy mi zajlik a másik lelkében? Mennyire küzd vagy mennyit sír, amikor nem látjuk? Vagy döntünk a maszk alapján, amit nagyon sok ember visel, hogy nehogy bántani tudják? Mi van akkor, ha az emberek azért vesznek maszkot, mert így nem láthatják, ami legbelül zajlik? Mert ítéletet hoznak, anélkül, hogy érdekelné őket, hogy mi is az igazság, milyen valójában az az ember...

Nem szabad a maszkot látni csak. Aki nem veszi észre az embereken a maszkot, azért van, mert nem akarja. Nem azért mert nem látja. Inkább azért, mert azt hiszi, hogy van nekem elég bajom, nem kell a másik-é is. Vagy csak nem érdekli, és "az ő baja" mondattal elintézi. Pedig ha segítenénk egymáson sokkal könnyebb lenne.

Nemrég megkaptam a filmet, amit már korábban említettem. Köszönöm ezúton is ;)

Bár azóta még nem volt erőm megnézni, de már készítem magam. A lényeg, hogy mindenki figyelmébe ajánlom és ha kell, akkor oda is tudom adni (a másolatát). De valóban úgy gondolom, érzem, hogy ha mindannyian segítenénk egymásnak sokkal könnyebb lenne az életünk.

Mára ennyi..

Lassan két hónapja nem írtam ide... szégyenlem is magam miatta... De ez most így alakult.

Szóval az elmúlt időszak történései.

Nevelőapám meghalt. Anyu - gyakorlatilag - mindenét elveszítette. Erről többet nem írhatok, illetve azért nem írok, mert ehhez nincs jogom.

De alakul az életünk. Már csak párom édesanyját kell meggyőznöm, hogy nem én vagyok az antikrisztus, és minden helyre fog állni. :) Vagy nem, de valami biztos lesz ;)

Állítólag minden anyós egyforma. Remélem ő azért változik, illetve inkább csak a véleménye, Rólam.

Mostanában a világ többször is megfordult velem. Először jött a szomorúság, aztán a csalódás azokban az emberekben, akik azt mondták, hogy mindenben számíthatok rájuk. Végül vadidegenek segítettek. Anyunak nem kellett nővérszállóra költözni és hamarosan elmegy "világot látni". Tehát megint "egyedül" maradok. Nem mondom, hogy nem szoktam hozzá egy kicsit, de .... szóval Anyu elmegy, Apu pedig elérhetetlen. Pedig még mobilja is van már. Mikor otthon voltunk októberben, kapott egy telefont. Ismerve Őt valószínűleg szétszedte, hogy megnézze "mi dorombol a macskában" :)

Itt maradok kedvesemmel... Együtt mégis egyedül... hiszen már a családom egyetlen tagja sem lesz mellettem... legalábbis átmenetileg. Aztán ki tudja mit hoz az élet...

Közben változott a munkahelyem is. Pontosabban a munkavégzésem helye és a beosztásom megnevezése. 

És persze (régi) új barátokra is szert tettem. Jó olyan helyen lenni a világban, hogy tudom, hogy merre vagyok arccal előre, hogy tudom, kik állnak mellettem, és tudom, hogy van holnap.

Volt időszak amikor ezek nem voltak így meg. Most úgy érzem, hogy végre ismét egyenesbe vagyok.

Más...

Tamásék ma kapják meg az új autót. Amikor azt hisszük, hogy minden rendben mindig közbejön valami. Ez náluk is így volt. Először megígérte a "felsőbb hatalom", hogy megkapják, majd közölték, hogy erre nincs pénz. Hurrá... még jó, hogy van aki kimenjen ha ég a ház... de megoldották. Ügyes fiúk :)

Mostanában nagyon kezdek kiborulós hangulatba lenni. Lehet, hogy sok minden játszik közre, de talán az a legnagyobb és legerőssebb űtő az egészben, hogy gyakorlatilag egy percre sem lehettem szomorú, letört, kiborult a kialakult helyzettől, helyzetben... "nem volt időm gyászolni"... Jó, tudom, az embernek arra van ideje, amire szakít... de ez nem mindig van így... ha elhagyom magam, akkor ki vigyáz Anyura? ki segít Kedvesnek? Tudom, hogy nem nekem kell mindent megoldani, de ha egy kicsit is ismer valaki, tudja, hogy ez nem ilyen egyszerű... sőt. Sokkal nehezebb mint gondolnánk...

Tudom, hogy eljött az idő, hogy gyászoljak... csak nem tudom, hogy utána is képes leszek "felállni"... Egyenlőre kizártam az elmúlt időszak egy részét az életemből...

Érdekes módon, mostanában nagyon tudok haragudni az autósokra. Többször figyeltem meg, hogy a szirénázó mentő-, tűzoltó- és rendőrautó elől nem húzódnak félre. Legutóbb ma reggel... Belső sávban haladok a munkahelyem felé. Szemből jön egy mentőautó, szirénázik, villog... De a hang nem stimmel. Azt hátulról hallom. Nézem folyamat a visszapillantót, egyszer csak megjelenik, azzal a lendülettel, kivágódom (köszönöm ez úton is aki beengedett)... előttem egy régi corsa típusú - talán B corsa - haladt. A mentőnek rá kellett villognia - KÜLÖN - hogy kihúzodjon előle... Ezt komolyan nem értettem... Vajon, ha a gyermeke, vagy a szülője lenne az autóban, akkor sem húzodna félre?

Na mindegy... ennyit mára...

Hamarosan írok ismét, remélem nem olyan sok idő múlva mint most...

Mostanában ritkán vagyok itt... keveset írok. De ígérem hamarosan fogok... sokat fogok írni :) Csak egy kis türelmet kérek. Most ezer felé vagyok. Nincs időm semmire - szinte.

Ma néhány dolog tisztába került nálunk. Néhány dolog van még, amit mindenképp meg szeretnék valósítani, látni, érezni, beszélni. Sokan azt hiszik, hogy erős vagyok. Pedig nem igaz. Nem vagyok erős, csak erősnek látszom. Mert ez kell ma. Erre van szüksége mindenkinek a környezetemben. Erő. Ez kellene nekem is. De nem sok van, sőt. Egyre fogy az erőm. Hamarosan talán könnyebb lesz, hiszen ha az elcsépelt frázisokat vesszük elő, akkor az idő minden sebet begyógyít. De valóban begyógyulnak a sebek? Csak úgy, mint minden más, ez is elhalványul. A Gyilkos elmék című filmben volt egy mondat, ami megfogott a begyógyuló sebekkel kapcsolatban. "Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Szerintem ez nem így van. Az agy idővel - hogy megóvja magát - szövetekkel veszi körül a sebet. Így csökken a fájdalom, de a seb megmarad." Én is így érzem néha. Bár nem tudom eldönteni, hogy azért nem gyógyulnak a sebek, mert nem hagyjuk, vagy mert nem gyógyulhat be, csak az agy teszi velünk ezt. Ő akar megvédeni a fájdalomtól, a visszatérő fájdalomtól.

A rossz emlékek mindig fájdalommal vegyesen jutnak eszünkbe? Miért nem tudunk mindig csak a szépre emlékezni? Miért bántjuk magunkat azzal, hogy a rosszra, a fájdalmasra emlékezünk? Az emberben valami mazochista hajlam van, amiért kínozza saját magát? 

Ha mindig csak a szépre emlékeznénk, akkor könnyebb lenne, akkor nem bántanánk magunkat.

Én igyekszem e szerint élni. De nehezen megy. Nem vagyok mártír, de egy-két dolgon már túl vagyok, ami fájó volt. Egyszer majd erről is írok. De még nem most. Most még fáj sok minden, ami miatt nem tudok úgy megnyílni, ahogy szeretnék.

Mára ennyi...

Nagyon nehéz időszakon vagyunk túl. Egy közelálló személy már nincs közöttünk. Nehéz erről beszélnem... még.

De mindenesetre már a nehezén - talán - túl vagyunk. Azt szokták mondani, amibe nem halunk bele, attól erősebbek leszünk. De mit jelent erősebbnek lenni? Elrejtjük az érzelmeinket, mert szükség van erre? Vagy azt jelenti, hogy kiengedjük a "szellemet a palackból"? Mit jelent az erő? Mit jelent, hogy gyenge valaki? Talán, ha sírunk, akkor gyengébbek vagyunk? Vagy attól vagyunk erősek, hogy kimutatjuk, felvállaljuk az érzéseinket, megmutatjuk a világnak mit érzünk?

Nem tudom, hogy mi lesz tovább. Jelenleg a holnaptól félek nagyon. Nehéz nap előtt állunk, mindenkinek nehéz. Féltem az édesanyám, de ez jelen helyzetben természetes. Csak nem tudom, mit kellene tennem azért, hogy könnyebben átlendüljön ezen a nehéz időszakon. Mert neki igazán nehéz. Szembesülni mindennel, ami az elmúlt időszakban körülötte, Vele történt.

Próbálok minél stabilabb hátteret teremteni ehhez számára. De nem lesz egyszerű, egyszer a nagynéném is haza megy, és akkor mi lesz? Marad egyedül, vagy megy ő is, csak a másik irányba? Az újvilágba? Még nem tudom mi lesz, de féltem. Hamarosan újra írok.

Puszi Mindenkinek és Jó éjszakát.

Mesi

Ez egyik része a mainak. A másik része pedig ez után. Hamarosan talán le tudom írni az elmúlt időszak eseményeit is.

 · Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.

·  Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.

·  Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.

·  Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.

·  Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.

·  Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.

·  Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.

·  Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.

Ajánlom mindenki figyelmébe a Katonadolog c. musicalt. Íme egyik dal, ami mostanában kicsit rólam is szól.

Sírni látni azt ki a szívedben él,
Annál nincs nagyobb kín.
Vigyáznám lépteid, hogy boldog legyél,
Ne úgy mint más kiben megfakult már minden szép.
Csak mereng a múlt sebein.

Törékeny álmaimra zubbony feszül.
Késik a boldog idő.
Mindig azt választom, mi túl sokba kerül,
Senki nem érti, ha kell, lehet férfi egy nő.
Néha kényes virág, néha kő.

Szédült világ, száz pofon büntet egy hibát.
Nevet a könnyemen, elrejtem, ami bánt.
Álarc és bál, társára senki nem talál.
Megcsal a szem, mert csap a szó.
Ez kinek jó?
Ez kinek jó?

Miért jó?
Miért kell mindig jelmezt húzni?
Miért jó?
A rosszal mindig összebújni?
Miért kell?
Gonddal bajjal élni,
Miért kell mindenkitől félni, ez kinek jó?

Bár tudnám...
Miért jó?
Miért kell mindig újra sírni?
Miért jó?
Senkiben sem bízni...
Tudnám miért kell?
Száz lakat közt élni?
Miért kell tűz nélkül is égni?
Ez kinek jó?

Szédült világ, hazudd hogy nincs hibád!
Mondd hogy létezünk, hogy élhetünk tovább!
Játsszunk tovább...!

A múlthéten megírtam a bejegyzést. Azóta történt néhány dolog, és nem került ki. De hamarosan majd erről is írok. Előljáróban a múlthét.

2009.október 20.

Mai adag.

Kedves ismerősöm átküldött néhány okos gondolatot.

 "Bármely egyszerű probléma megoldhatatlanná fejleszthető, ha eleget töprengünk rajta."

"Ne gondolkodj.
Ha gondolkodtál, ne mondd el.
Ha elmondtad, ne írd le.
Ha leírtad, ne írd alá.
Ha aláírtad, ne csodálkozz..."

Szóval nem is tudom. Valóban ez a megoldás? Ne vállaljuk a tetteinkért, szavainkért a felelősséget, mert akkor mi bánjuk meg? Erről szól ma a világ. Betörtek, megerőszakoltak, lelőttek, bántalmaztak, csonkítottak… stb. Ki ezért a felelős? Egyes emberek szerint – vallási megközelítés – a sátán okolható mindenért. Mások szerint ilyen a világ és kész. Nem kell vele foglalkozni, foglalkozom a saját dolgommal, és ezt kizárom. Max. ha arról van szó, akkor fogom és átgázolok másokon, ha az érdekeim ezt kívánják, de mentségemre legyen, hogy a világ követeli meg.

De mi van akkor, ha azoknak van igazuk, akik a Biblia szerinti életet választják? Nem azt mondom, hogy az a jó, vagy hogy az a megfelelő, de mi van ha mégis ők látják jól. Csak egy példát emelnék ki.

Emberünk vallásos (Jehova Tanúja). Gyakorlatilag gyermekkora óta. Gyerekként a szüleinek segít, mivel vidéken él, állatok, takarmány, föld. Majd iskolába megy, szakmát tanul. Ács lesz, mint ahogy József (Jézus apja) is. Dolgozik. Először a „kollektívába”, majd egyéni vállalkozóként. Bármikor, bárhol dolgozik, visszahívják. Ajánlják. A neve a referencia. Eléri a 60. életévét. Közben két szép gyermeket nemz, családját eltartja és a felesége nem kell dolgozzon. Majd amikor kiderül, hogy felesége a két gyermek ellenére megcsalja, megbocsát. Most egy idősebb ember, aki még mindig dolgozik. Van egy diplomás gyermeke, egy gyönyörű unokája, van munkahelye és boldog. Jókat eszik, ha ebéd- vagy vacsoraidő van. És a Biblia szerint éli mindennapjait. A neve a garancia a munkájára. Ezt sokan nem mondhatják el magukról, de ő igen. Ha valakinek azt mondják, hogy József csinálta, akkor nem kell referenciát mutatnia.

Ő azt mondja, hogy a jelen helyzetért a sátán a felelős és jön majd Jehova, aki megmenti az Övéit.

De mi van akkor, ha hisszük azt, ami a Bibliában meg van írva, csak épp a jelen állapotunk nem ezt tükrözi. Nem minden cselekedetünkkel ezt támasztjuk alá. Sőt… Nem járunk templomba és parázna (házasságon kívüli) kapcsolatban élünk? Illetve valóban arról van szó, hogy a házasságon kívüli kapcsolat parázna kapcsolat? A régiek azt mondták, ha egy gyermek házasságon kívül született, hogy „zabi gyerek”. Ma már elfogadott, hogy házasságon kívül szülessenek gyermekek. De régen a gyógyszerek is sátán művei voltak. Ma már embert is klónoznak lassan (ha eddig meg nem tették).

Visszatérve a házasságra. Ha egy nő és egy férfi együtt él, akkor azokat régen nem fogadta el a társadalom. Pontosabban „kinézték” őket, ha nem egy olyan magas kasztba tartozott, ahol ez már nem számított. De a régiek az együttélést vadházasságnak nevezték. Akkor ez is házasság. Vagy mégsem? Ha együtt élünk, együtt tervezzük az életünk, akkor miben változtat, illetve változtat-e rajta egy papír?

Valóban csak egy papír? Vagy változik az ember is ezáltal. Akárcsak a viccben:

Férfi belép az ékszerészhez:

-         Jó napot kívánok. Szeretném kicseréltetni ezt a varázsgyűrűt.

-         De hiszen ez csak egy egyszerű karika, mitől lenne ez varázsgyűrű?

-         Hát kérem – kezdi a férfi – mielőtt felhúztam a barátnőm ujjára, egy csodálatos királylány volt, most meg, hogy az ujján van, egy igazi sárkány lett.

A kérdés azonban még mindig az, hogy a papírtól, gyűrűtől változik-e az érzés, vagy attól, hogy boldogok vagyunk együtt. Az, hogy a Biblia azt írja – bár még ezzel nem találkoztam, de majd utána olvasok –, hogy házasság nélkül együtt élni paráznaság, valóban így van?

Itthon vagyunk. Egész délután, egész este dolgoztunk, hogy valahogy kinézzen a lakás. Minél kisebb, annál nehezebb rendben tartani. Dühítő...

Na mindegy. Megyek vissza a műszakba :) asszem néha ilyen is kell :)

Jóéjt.

Holnap újra írok. Van néhány dolog amiről eddig nem írtam.

Sajnos az élet nem mindig olyan amilyennek elképzeljük. Néha könnyebb, de leginkább nehezebb. Például mikor csalódsz valakiben akkor nehezebb, mikor megszeretsz valakit, akkor könnyebb. Illetve ha valakinek örömet okozol, akkor igazán könnyű, hiszen – meglátásom szerint – amikor valakit boldoggá teszünk, magunkat tesszük boldoggá.

Ha valakiről a háta mögött beszélünk, akkor az olyan mintha magunkat pletykálnánk ki. A magunk életével nem vagyunk megelégedve, és a másikban keressük a hibát. Hogy miért? Nem tudom. De néha magamon is látom és érzem, hogy irigy vagy éppen elégedetlen vagyok.

Miért? Nem tudom. Csak azt, hogy korcsosulok a világgal együtt. Kezdek én is olyan lenni mint a környezet. Már elgondolkodom rajta, hogy valóban jó lenne-e ha én is a Hofi által közvetítettek szerint élnél („a magyar ember nem nyugodt, ha nem szaros a szája”).

De valóban ezek szerint kell élni? Ez a követendő példa? Ez az a példa, amit a későbbiekben a gyermekeinknek mutatni akarunk? Az, hogy csak akkor jutsz előre, fiam, ha mindenen és mindenkin átgázolsz? Illetve ha nem vagyunk ilyenek, miért mutatjuk magunkat ilyennek? Nemtörödőmnek, figyelmetlennek, áskálódonak? Ettől mi változik? Szerintem a lelkiismeret nem lesz könnyebb. Sőt… Ettől csak rosszabb lesz, hiszen az alaptermészetünk, a morálunk másképp rendelkezik. Attól, hogy kimondjuk amit gondolunk már rosszak vagyunk? Vagy ha szívünk szerint megütnénk valakit (de ezt nem tesszük meg) és ezt kimondjuk, akkor már nem vagyunk nőiesek? Érdekes, az amazonokra soha nem mondták, hogy nőietlenek. Pedig igazán harciasak voltak és ők nem csak „legszívesebben megütöttek volna valakit”, hanem meg is tették. Mégis nőies nők voltak. Amennyire én emlékszem.

Persze cáfolatokat fogadok :)

Most azt hiszem ennyi kívánkozott ki belőlem.  

Illetve még valami :) Születésnapja lesz életem párjának. Igazán nagy meglepetéssel készültem. Remélem sikerül igazán meglepni. De senkinek egy szót se.

Visszatértem dolgozni. Már nem vagyok - hivatalosan - beteg. Nem hivatalosan hagyjuk :)

Szokták mondani, hogy az ember akkor becsüli igazán az egészségét, ha beteg. Valóban. Amennyiben valami természetes, hogy van, azzal nem foglalkozunk. Ha természetes, hogy levegőt veszünk, akkor csak az fog feltünni majd, ha nem tehetjük meg szabadon.

A városiasodás megköveteli az erdők írtását, a természet felszámolását. Valóban jó ötlet az éltető természetet elpusztítani? Az elmúlt időszakban volt szerencsém hegyek között tölteni, őseim földjén. Meseszép helyeken, tiszta levegőn. Ami azonban elszomorított, hogy nem vigyázunk rá. Most nem arról beszélek, hogy nyakra-főre vágják ki a fákat. Arról beszélek, hogy szemetelünk. Félre értés ne essék, nem csak mi, a helyiek is. De ami meglepőbb, hogy a nyugati népek is ugyanúgy viselkednek. Valóban igaz az, hogy az emberek alkalmazkodnak a környezetükhöz. "Vagy alkalmazkodsz, vagy elhullasz. Nincs más lehetőség." Pedig én ragaszkodom hozzá, hogy van. Azért mert állatok között élünk, biztosan állattá kell válnunk? Nem attól leszek jobb ember, hogy úgy állok hozzá az emberekhez, ahogy ők állnak hozzám? Itt nem azokra gondolok, akik második alkalommal látnak és családtagként bánnak velem. Mi van akkor ha valóban elő lehet hozni az emberekből a jót jóval? Mi van akkor, ha valóban csak arra várnak, hogy a szívükig eljusson a jó?

Tény, nem lehet jó mindenki, sőt. Ahogy a dal is mondja "nem szerethet mindenki". De nem is erre vágyom. Csak békében szeretnék élni. A családommal, a barátaimmal, a kollégáimmal, az emberekkel. Szeretném, ha látnák bennem a jót. Nem vagyok tökéletes, de senki sem az. Nem is gondoltam soha erre. De ha nem bántok másokat, akkor mások se bántsanak. Lehet ilyet kérni? (vagy ez az 5-ös lottó nyerőszámaival vetekszik?) :D

A héten betegszabin voltam (ha valaki nem tudná). Sok pihenés, kevés stressz - mondta a háziorvosom. Csak az a baj, hogy ezt a gyógyszertárban nem tudták kiadni. Azt mondták, hogy ezt egy utazási irodába kellene keressem. Tippnek jó. Megnéztem néhány utazási iroda kirakatát. Na nem azért csak a kirakatot, mert féltem bemenni, hanem mert megláttam az utak árait. AKCIÓ, most csak 999 ezer forintért utazhat az egyesült államokba. Vagy éppen a bahamákra. Wow. Micsoda akció. Már rohanok is foglalni a jegyem. Upsz, van egy kis gond. Nincs momentán 999 ezer Ft-om. De gyakorlatilag még 99 ezer sem. Sőt, ha jobban megnézem, még 9 ezrem sincs. De nem bánkódunk. Hiszen nem erről híres a magyar. Majd kölcsönből utazom Tunéziába, vagy Egyiptomba. Hiszen erről szól az életünk. Kölcsönt veszünk fel mindenre. Már a levegőt is hitelre veszem - ahogy egyik humorista fogalmazott.

Visszatérve a betegszabira. A kedvenc mondataim (kérdéseim) hangzottak el egész idő alatt. 'Ugye nem miattam/miattunk?' 'Tényleg, de hát mitől lehet ez?' Valóban jó kérdés. De talán azon kellene elgondolkodni, hogy valóban őszinte volt-e a kérdés, a kérdés feltevője? Miért van az, hogy egy gyakorlatilag vadidegen aggódik értem, miközben akiktől igazán elvárnám (de ez nem jó szó, hiszen nem várom el senkitől, inkább csak jólesne), az nem érti, hogy mitől is alakult ki ez a helyzet. 

Ja és a pletykák. Imádom őket. Kedvesem a minap azzal jött haza, hogy egyik kolléga megkérdezte, hogy együtt vagyunk-e még. Először nem is értettem. Aztán rájöttem. Az emberek hallanak valamit, majd hozzáraknak még valamit. Ebből lesz a pletyka. Valószínűleg valaki megemlítette a 'magánéleti problémáimat' (az úgynevezett habot a tortán), mire mi volt az első gondolat. Biztosan külön mentünk és ezért voltam kiborulva az utóbbi időben. Az senki fejében nem fordult meg, hogy a 'magánéleti gond' nem csak kettőnkre korlátozódik. A magánéleti gondban benne van az is, ha egy családtagom súlyos beteg lesz, vagy meghal. Vagy csak egyszerűen egy hozzám közelálló családtag pl. nem ismer meg az előre haladott betegsége miatt. Vagy egy gyermek elvesztése a családban, esetlegesen pontosan annak a vágyott gyereknek a meg nem születése egyéb - korábbi betegség - ok miatt. És ez csak néhány a sok közül. Ott vannak még az anyagi gondok, amik ma - valljuk be őszintén - vannak. Nekünk, hétköznapi halandóknak nem az a legnagyobb problémánk, hogy 'a vízesést nem is építettük meg a több száz négyzetméteres palotánkra'. Inkább az, hogy miből fogunk villany- ,gáz- vagy éppen vízdíjat fizetni. Bár őszintén szólva, ha lenne akkora hatalmam amekkora nincs - meg persze befolyásom és bátorságom (talán ez utóbbira lenne a legnagyobb szükség) - csinálnék én neki szökőkútat, meg vízesést. Olyat, hogy még az alapot is kimosná a földből.

De nem szabad rosszindulatúnak lenni. Ősi igazság az, hogy ha valakinek rosszat kívánsz, háromszorosan kapod vissza.

Apropó háromszorosan. Egy nagyon kedves barátom felhívott a napokban, hogy megvan a film. Az, amiről már korábban írtam. Hát nem elképesztő. Anno, mikor megismertem, nem gondoltam, hogy barátot találok.

A barát az aki téged megtalál ha szükséged van rá. Lassan kedzem magaménak vallani a dolgot. Valóban. Amikor szükségem volt arra, hogy valaki mellettem legyen, mindig kiderült, hogy ki a barátom. Azért most már változott a helyzet. Most már van valaki, aki folyamatosan mellettem van. Még ha néha úgy tűnik is, hogy el akarom üldözni magam mellől, ez nem igaz. De ő látja bennem azt, amit eddig mások nem akartak észrevenni. A nőt, amit másoknak nem szeretek mutatni, a fal mögötti embert, akit kevesen ismernek. Hogy miért? Mindennek megvan a maga oka. Ha érdemes rá valaki, úgyis belát, mert tudni akarja mi van a fal mögött.... Ha pedig csak azok alapján ítél, amit elsőre lát, akkor nem is érdemli meg, hogy a fal mögé lásson. Sokan visszaéltek már azzal, hogy beengedtem a kis erődömbe. Többen, mint amennyit elbírtam. Sajnos most ennek a levét isszák azok, akik közelednek. Mert csak ideig-óráig engedem közel magamhoz. Aztán jön a fal. Nem mondom, hogy ők a hibásak. Dehogy. Egy általános iskolai tanárom a következő sorokat írta az emlékkönyvembe (azt hiszem ez zárszónak is tökéletes):

"Ha csalódtál azon embertársaidban,

  Kik legszebb emlékeidet bírták,

  Ne ítéld el őket, nem ők a hibásak,

  Hanem Te, mert rosszul választottál."

Némely könyv tényleg sok okos dolgot ír le. Olyan gondolatokat, amiket eddig a magaménak hittem, sőt. Kicsit furcsa is volt, hiszen nem mondtam el senkinek. "...És hirtelen, a főhajó közepén, rádöbbenek valami nagyon fontos dologra: a katedrális én vagyok... Igen, mindannyian katedrálisok vagyunk, ez kétségtelen. De mi van az én tágas, belső teremben? Esther, a Zahir." "- Nemrég rájöttem valamire: az igazi barátok azok, akik akkor vannak mellettünk, amikor jól megy a sorsunk. Szorítanak értünk, örülnek a győzelmeinknek. A hamis barátok pedig azok, akik a nehéz pillanatokban jelennek meg, azzal a búval bélelt, "együttérző" arccal, pedig valójában kapóra jön nekik a szenvedésünk, hogy ezzel vigasztalhassák magukat nyomorult életünk miatt. A tavalyi válságos időszakomban különböző emberek jelentek meg nálam, akiket addig soha nem láttam. Azért jöttek, hogy "vigasztaljanak"..." 

Sok ilyen emberrel találkoztam már az életem során. Akik úgy tesznek/tettek mintha… Közben meg… És nem ez a legszomorúbb. Hanem, hogy az életem sokszor arról szólt, hogy embereket láttam „elkurvulni” a pénz miatt. Volt olyan ember aki képes lett volna egy olyan lánnyal leélni az életét, akinek – úgy tűnt – nagy vagyon volt kinézőben a szülei által. Pedig nem is szerette a lányt. Aztán a lányt ítélték el, mert gyakorlatilag azt mondta ezek után, hogy neki nem kell apa, csak gyerek.

És azok után, hogy gyakorlatilag megalázta a családja előtt, még őt sajnálják. Nem azt akit csaltak, hanem aki csalt. Nem aki csalódott, hanem aki meg sem érzett az egészből semmit.

De állítják az emberek, hogy nem létezik a hímsovinizmus. Amikor az a baja némelyiknek, hogy női főnöke van, hogy kiáll magáért. Valószínűleg az ilyen ember otthon is un. terror alatt van. Ezért minden nőt utál, aki egy kicsit is hasonlít ahhoz, akit nem tud elhagyni, a gyerek miatt, a lakás miatt, vagy csak egyszerűen gyávaságból.

Elvárják a nőktől, hogy úgy teljesítsenek, mint a férfiak, de ugyanazt az elismerést nem kapják meg ugyanazon munkáért. És ez a nőknél kicsit más módon működik. Egy nőnek nem ott ér véget a napja és nem is ott kezdődik, mint a férfiaknak. Báááár… azért egyre több érdekességet látok a világban. Azért azt meg kell hagyni, hogy vannak már olyan családok, ahol a feleség gyakorlatilag semmit nem csinál egész nap, csak a gyerekkel van. Félre értés ne essék, nem azt mondom, hogy az semmi. Mert – hallomásból ugyan, de – tudom, hogy ez azért nem semmi. De szerintem, ha jó gyerekekről van szó, akkor attól még anyu tud két kaja között főzni, vasalni, mosást berakni. Vagy nem?

Az én anyukám is végigcsinálta, és akkor, ha jól emlékszem a legelején talán még mosógépünk sem volt… Meg eldobható pelenka. Mégis megoldotta az ebédet, a mosást, a pakolást, a vasalást. És nem várta meg a férjét, hogy hazaérjen a munkából és ő álljon neki még főzni, vagy a gyerekkel lenni.

Persze az még más világ volt. Akkor még nem voltak népbetegségek, mint az allergia, vagy a magasvérnyomás, túlsúly, stb. Mert most ilyenek vannak. Mondjuk akkor, mikor én voltam még gyerek, nem is nagyon voltak kövér gyerekek. Legalábbis nem így kövérek. Voltak persze, akik a génjeikben ezt hordozták. De az nem volt túl sok.

Mondjuk mi kijártunk a lakótelepen bujocskázni, fogócskázni. Elmentünk nyáron a folyóhoz fürdeni (oda-vissza kb. 6-8 km). Télen szánkózni a közeli dombokhoz (kb. hasonló távolságok). Tavasszal ott volt a virágszedés az erdőben, mezőn és őszre maradtak a gyümölcsös. Meg egész évben gyakorlatilag a gombászás. Szóval így végigolvasva is elfáradok. J

Most a napom abból áll, hogy reggel felkelek, elkészülök, beülök a kocsiba, az irodánál kiszállok, leülök a helyemre. Aztán délután felállok az asztaltól, beülök a kocsiba, otthon kiszállok, bemegyek. Otthon elvégzem a szokásos teendőket (főzés, mosás, mosogatás, takarítás). Szerencsére (?) van segítségem. Ezért ha ezekkel végzek, akkor lehet leülni a tévé elé. Tehát gyakorlatilag azt a pár órát – amit otthon, különböző tevékenységekkel töltök – leszámítva egész nap ülök. Persze, hogy felgyülemlik rajtam a felesleg. De mostanában már sétálunk. Életem párja eljön velem. Lemegyünk a Duna partra és vissza. Ez kb. 3-4 km. De legalább valamit mozgunk. Mert a hasunkat mindketten szeretjük, tehát mindig bőséges és finom ételeket készítünk.

Na, hogy hogy jutottam el megint a barátoktól – pontosabban ál barátoktól – a mozgásig, magam sem tudom. De nem is ez a lényeg. J Hanem, hogy péntek van, jön a hétvége. És megyek pihenni. A jövőhéten meg ismét hazalátogatok. Oda, ahol apukám is lakik. Apropó, beszéltem apuval. Édes szíve, nem egy mobilozós fajta. Először félt, nehogy lerakja, utána meg megkérdezte, hogy mindent rendesen hallottam-e J Vár engem. Illetve minket. Ezt jó kimondani. Hogy minket vár. Nem vagyok már egyedül. Most már van társam, megtaláltam a társam. És ez jó. Nagyon jó.

Szép napot.

Most épp Paulo Coelho: A Zahir című könyvét olvasom. Meglepő dolgokat találtam benne. Érdekes író, nagyon sok okos dolgot ír. Olvastam már tőle másik könyvet is (A portobellói boszorkány).

A legnagyobb érdekesség talán a cím. A Zahir arab szó. Valami olyan az értelmen felüli isteni okot, tényt, fontos dolgot jelöl, ami betölti elménket a tudattól a tudattalan birodalmáig. Jelentése: látható, jelenlévő, észrevehető. Szentség, vagy őrület. Valami, amitől, hát igen, a szó szoros értelmében meghülyülünk.

Van benne egy érdekes rész a szabadságról. Ezt leírnám, csak amolyan tanulság képpen.

"Miközben harcoltam, láttam, hogy az emberek folyton a szabadságra hivatkoznak, holott valójában minél meggyőzőbben érvelnek ezen alapvető joguk mellett, annál inkább rabszolgái lesznek szüleik vágyainak, egy olyan házastársnak, akinek annak idején megígérték, hogy "holtodiglan-holtomiglan" kitartanak mellette, az üzleti mérlegnek, a rendszernek, a félbemaradt projekteknek, szerelmeknek (...)
Rabszolgái a luxusnak, a luxus látszatának, (...) egy olyan életnek, amit nem ők választottak maguknak, csak elhatározták, hogy végigcsinálják - mert valaki meggyőzte őket arról, hogy így lesz a legjobb."

Eddig megjelent könyvei közül az alábbiak jelentek meg magyarul. Ajánlom mindenki figyelmébe:

• Egy mágus naplója/Zarándoklat (1987)
• Az alkimista (1988)
• A Piedra folyó partján ültem és sírtam (1994)
• Az ötödik hegy (1996)
• A fény harcosának kézikönyve (1997)
• Veronika meg akar halni (1998)
• Az ördög és Prym kisasszony (2000)
• Tizenegy perc (2003)
• A Zahir (2005)
• A portobellói boszorkány (2006)
• A győztes egyedül van (2009)

A szerencsém, hogy otthon megvan még Az alkimista és a Zarándoklat is (ha jól emlékszem). A Zarándoklat biztosan.

A Zahírra visszatérve. Akkor tudjuk igazán, hogy mi hiányzik, ha nincs meg nekünk, személy esetén, ha nincs már mellettünk.

Kicsit másfelé is kalandozzunk. A könyvben ír egy útról, amit a főszereplő bejárt. Ha jól értem, ez konkrétan a Zarándoklat-ban benne is van, mivel ez a könyv kicsit önéletrajzi ihletésű. Ebben ír egy útról amit megtesz. Fizikálisan. Azonban szerintem az emberek számtalan ilyen utat tesz meg élete során. Sok mindenfelé jár. Sok mindent megtapasztal az útja során, amit életnek hív. Vannak olyan emberek akik tudják, hogy mi miért történik velük. És vannak akikkel megtörténnek a dolgok és nem tudja az okát.

 Azt mondjuk sokszor, minden okkal történik. Valamit tanulnunk kell, vagy meglátnunk. Sokan vallják, hogy azért születünk a földre, hogy megtapasztaljunk dolgokat (valahol a lélekvándorásról szól ez is, csak itt nem az előző élet miatti bűnhődésről szól a fáma). És akkor az előző életes sztori. Sok mindenben hiszek, de az előző életben elkövetett bűnökért egy következőben bűnhődni.... hát nem is tudom... kicsit sem érzem igazságosnak.

Vegyünk példának egy lelket. Előző életében megölt valakit, bérgyilkos volt. Majd amikor újra leszületik, egy aknára lépve egy életen át nyomorék lesz. Ez nem fair. Legyen áldozat ő is. Ugyanolyan, mint amilyen az előző életében volt az, akit megölt.

Vagy vegyünk példának egy másik esetet. Egy hároméves gyerekkel a szülők beballagtak az orvoshoz, hogy vérzik a gyermek feneke. Az orvos kihívta a rendőrséget, mivel pedofilia gyanús volt a dolog. Apukát lecsukták. Anyuka váltig állította, hogy az ő férje nem olyan, hát szereti a gyereket. Aztán kiderült, hogy jobban szereti, mint kellene. A kérdés az, hogy anyuka valóban nem vette észre ami a szeme előtt folyt?

Visszatérve az útra :)

Az a kérdés, hogy a gyermek milyen lesz ha felnő? Maga is ezt az utat választja, vagy örökre elnyomja magában és együtt él egy olyan történéssel, amit élete végéig nem tud feldolgozni, amire esetleg a házassága, a családja, a munkája megy rá? Illetve a másik lehetőség, hogy mi választunk magunknak "életet"... mi mint lelkek.

De az vajon mit takar? Azt nem tudom elhinni senkiről, hogy ücsörög a felhőn, lóbálja a lábát, majd azt mondja magának: "én most lemegyek és nő leszek, akit megerőszakolnak, megaláznak, bántalmaznak egész életében". Értem én a mazochizmust, de azért ez túlzás. Hiszen azért jövünk a földre - elvileg -, hogy megtapasztaljunk dolgokat. Ha előzőleg már voltunk lent, és láttunk fájdalmat, akkor azt nem akarjuk átélni. Logikusan végiggondolva legalábbis szerintem nem. Vagy tévedek? 

Na mára ismét ennyi.

Az elmúlt hetekben sokat gondolkodtam. Sok mindenről. Leginkább az foglalkoztatott, hogy az emberek miért nem mondják ki amit gondolnak a másikról, miért nem segítenek, ha megtehetik és miért irigykednek a másikra, amikor mindenük megvan. Illetve nézőpont kérdése. Kinek mi számít mindennek? Nekem a minden és a legfontosabb, hogy legyen egy szerető családom, férjem, gyerekeim, munkahelyem, nyugodt életem. A nyugodt életbe beletartozik az is, hogy van egy hitelmentes lakásom (nem 24 négyzetmérre gondolok két gyermek esetén), van egy hitelmentes autóm, élnek a szüleim, a gyermekeim szüleim egészségesek. Természetesen ez igaz a család többi tagjára is (anyósékra, nagyikra, testvérekre, sógorokra/sógornőkre, stb...)

Nekem ez a minden. A családom és a biztonság. Nem kell aggódnom amiatt, hogy mi lesz holnap, miből veszek kenyeret... és a családomat - aki jelenleg tőlem messze lakik - legalább két-három havonta meg tudjam látogatni, még ha csak egy pár órára is.

De mi van akkor ha mindez megvan és mégis irigykedünk? Mondjuk az egyedülállóságra, a kötöttségmentességre? Miért nem változtatunk ezen, ha úgy érezzük, hogy nekünk az kell? Miért élünk egy életet egy olyan ember mellett, aki "nem érdemes rá", akinek egyszer felelősen (vagy éppen felelőtlenül) kimondtuk, hogy holtomiglan-holtodiglan. Valóban csak a halál választhat el? Még akkor is ha nem működik, ha nem szeretjük ezt az életet? És a gyermekeknek valóban az a jobb, ha együtt maradunk még akkor is, ha nem működik? Biztosan nem érzik meg a gyermekek, hogy valami elromlott? Valóban az szolgál a javukra, ha együtt maradunk és marad az "ideális családmodell"?

Miért botránkozunk meg azon, ha egy nő azt mondja, hogy "majdnem kiugrottam az autóból és megütöttem...". A nőknél nem gurulhat el az az ominózus pöttyös? Miért hangzik jobban ugyanez egy férfi szájából? Miért baj, hogyha a nők harciasak? Vagy az a baj, hogy otthonról is ezt hozzuk el? A feleségünk, az anyukánk ilyen? Ezért nem szeretjük az ilyen nőket a mindennapokban, az étteremben, vagy a munkahelyen?

Tényleg megint ott tartunk, hogy a nőnek kuss a neve és a konyhában a tűzhely mellett nyithatja ki a száját, de akkor is csak annyira, hogy "drágám, kérsz valami desszertet is?".

Valóban ez a követendő, hogy ha kiáll és elmondja a véleményét, vagy esetleg megvédi magát egy fordított helyzetben, akkor attól már elfordulunk mert nőietlen a viselkedése?

Anno, még 1997-99 körül valamikor megesett velem, hogy a 4-6-os villamoson, nyáron mentem hazafelé a strandról. Nagy tömeg volt, mint mindig. Azt éreztem, hogy valaki rám van "feszülve", de betudtam a tömegnek. Majd amikor leszáltam, valami nedvességet éreztem a csípőmön. Azt hiszem nem kell részleteznem, hogy mit kaptam "ajándékba".
Kb. 2001 környékén a 7-es buszon, amikor felszállt egy pali és egyértelmű volt, hogy mire készül, akkor szóltam neki kétszer, majd harmadjára kissé megemeltem a hangom. Ekkkor emberünk érezte, hogy valóban nem jó ötlet amire készül, mert következőre meg is ütöm. Kérdésem az, hogy valóban hagynom kellett volna, hogy ismét megtörténjen a dolog csak azért, mert "hangoskodni" nem nőies?

De azt hiszem megint elkalandoztam. Már megint csak írok és írok... nem tudom, hogy miről is akartam írni, csak gépelek és írom a gondolataim. Írom ami bánt, vagy épp amivel nem értek egyet. Amire választ keresek. Illetve nem is tudom, valóban választ keresek a kérdéseimre, vagy csak abban bízom titkon, hogy sokkal több a jó ember (az angyal) mint az irigy és gátlástalan ember? Illetve a másik kérdés, hogy a jó emberek valóban angyalok, vagy csak annak akarom őket látni valamiért? És az akiről azt hiszem, hogy mellettem van, valóban mellettem áll, vagy csak én szeretném ha ilyen lenne...

Na azt hiszem megint elrontottam valamit. A leszarom tabletta helyett a pesszimista leszek tablettát sikerült bevennem :)

Holnapra igérem figyelni fogok. Sőt, még az optimista tablettát is beveszem :D

Bár a filmet még soha nem sikerült megnéznem, azért gondolom, hogy valóban igaz. A szerelem sok esetben katasztrófa. Kifordítja az embereket magukból. Mostanában egyre inkább hárpia leszek itthon. Nem tudom miért, talán a nyomás... nem tudom. Egy biztos. Mostanában gondolkodom, igyekszem... de valahogy nem az igazi semmi... nem tudok lefogyni, nem tudok nyugodt lenni, higgadt maradni... valószínűleg öregszem :) (háháhá)..

Na mindegy, szóval nem vagyok valami jó formában mostanában. Na majd holnap többet fogok írni...

Valóban annyira más az amerikai tűzoltó? Világszerte emlékeznek, mert a WTC összedőlt, "hála" két (vagy több) evetemültnek, akinek nem számított hogy kit fognak megölni. Nem számít sem család, sem gyerek... semmi.

A 2006. augusztus 8-án elhunyt bp.-i műegyetemi tűzben elhunyt tűzoltókra is így emlékeznének, ha tudnák hol van Magyarország? Vagy azokra, akik a görögországi erdőtűzben veszítik évről-évre az életüket? Bevallom ott nagyon sokan haltak meg, akiknek nem kellett volna. De honnan tudjuk, hogy kinek és mikor van itt az ideje? Az ittartózkodási időnk valóban meg van határozva?

Ma kaptam egy "hoaxot". Én imádom ezeket. Némelyiket kitörlöm, némelyiket továbbküldöm. Ez konkrétan a továbbküldős fajta volt. De nem akármiért. Volt benne egy történet egy gyermekről, aki hitt a csodában. Már biztosan sokan olvastátok, kislány meg akarja menteni a testvérét, akinek valami nagyon súlyos daganata van, és mivel drága, ezért a családon már csak a csoda segíthet. A kislány pedig elmegy a patikába csodát venni.

Aztán a végén volt még valami. Az angyalokról. Az angyalokról, akik szárny nélkül tartozkodnak a földön és akiket barátoknak nevezünk.

Aztán elkezdtem ezen gondolkodni. Az angyalok nem csak barátok lehetnek. Az angyalok szerintem mindenhol megtalálhatók. A kérdés, hogy ha nincs szárnya valóban nem vesszük észre őket?

Azt hiszem ismét meg kellene néznem az Angyalok városát.... Az nagyon tetszett. Nagyon sokat sírtam, úgy éreztem, mintha én lennék az... Bár szerenécsém van. Az én Szerelmem él, és élni fog... Rengeteg tervünk van, úgyhogy muszáj neki.

Azt hiszem az angyalokról még később írok majd. Az emberekről viszont nem tudom, hogy érdemes-e. Az emberek sorra okozzák a csalódást. Olyanok, akikre felnéztem, akit tényleg "nagynak" tartottam. Gyakorlatilag a béka "szebbik" fele alá kerültek sok-sok méterrel.

Amikor a bizalmammal visszaélnek, azt nem szeretem. Jelenleg megtette ezt egy olyan ember, akiről annyit tudok most már csak mondani, hogy legszívesebben megmondanám neki, hogy életem legnagyobb csalódása volt. De nem tehetem, mert van akkora hatalma, hogy pokollá tegye az életem.

A legszomorúbb, hogy az emberek az alap dolgokat nem tartják szem előtt. Mégpedig azt, hogy ha kezet nyújtunk a másiknak könnyebb lesz az élete mindenkinek, mint ha eltapossuk a másikat.

Na megint kezdem. Azt hiszem mára ennyi elég... még a végén átmegyek negatívba :)

Szép napot.

Szóval az új nap új hét jegyében...

Eljutottam oda, hogy nem akarok itt lenni. Nem akarom ezt csinálni. Csak abba akarom hagyni amit csinálok. Elegem van abból, hogy emberek semmibe vesznek, megaláznak, bunkók. Csak azért, mert nincs papírom róla… Vajon Józsi bácsi is egyetemre járt, hogy tudja, hogyan kell a földet megfelelően művelni? Illetve a tapasztalata semmit nem jelentett? Most ebbe futottam bele… Hiába tudok… Ne tudjak. Ezt ki is mondták. Pontosabban azt mondták, hogy többet képzelek magamról, hogy tudok, mint a valós tudásom.