Mesi - napok és gondolatok

2017. május

- Már el is telt egy hét. - valahogy ezzel a gondolattal ébredek. Aztán rájövök, hogy nem. Még csak a 3 nap - szerencsére - és ma van Anyák napja. Megyek a konyhába, kávét és reggelit készíteni. Szembe jön Anyu. Kezemben a maci (amibe még fénykép kell kerüljön). - Boldog Anyák napját Nyuszi. - Jó ezt kimondani. Nem csak skype-on, nem csak leírni.

Aztán összekészülünk és futás ajándékot venni.

Jepp.. Megvan az ajándék. Anyák napjára, szülinapjára.

Ma este sütögetünk. És ajándékot adunk át. Reméljük örülni fog. ;)

Reggel felkeltünk, lányok Évihez - készülni kell a bulira és megígértük, hogy segítünk - fiúk csavarognak a buliig :)

Főzünk, sütünk, sürgünk-forgunk. 6-tól jönnek a vendégek.

Pogácsa, rántott hús, fasírt, cukkini-rózsa, sült töltött tojás, töltött tojás, saláta, öntet.

Minden kész, jöhetnek a vendégek - és jönnek is :)

Rég nem látott emberek. Örülnek nekünk, mi is nekik. Új ismeretségek köttetnek.

Beszélgetünk, iszogatunk, gyerekek játszanak. Jól érezzük magunk. Aztán egyszer csak, már kissé fáradok. Mitől vagyok fáradt? Alig lehet 7 óra. Megint téves. Már fél 11 van. Na menjünk haza. "A gyerekeknek ilyenkor már ágyban a helye" :D

Péntek reggel van. Jön Évi, megyünk vásárolni. Holnap buli lesz, Karcsi 60. születésnapja. 9-10 között jön. Én már kicsit korábban sikeresen felkeltem (fél 6-kor már nem bírtam tovább forgolódni és inkább tévét néztem).

Bevásárlás, hazaérünk, ebéd, megjön Judit. Beszélgetünk, közben telefon. Mehetnénk haza is, mert vége a mai munkának. Judit hazadob. Bejön, beszélgetünk. Megbeszéljük, hogy vasárnapra nincs még program. Na, akkor elvisz bennünket valamerre. Beszélgetünk, világot megváltunk :)

Estére Lilo és Stitch nézés. Nevetünk nagyokat. Kissé álmosnak érzem magam, de hát nem lehet, még csak 7 körül járhatunk. Nem feküdhetek ilyen korán. Ja, hogy csak úgy tűnik mintha 7 óra lenne, valójában fél 11 van már. Na, akkor mindenki nyomás aludni.

2017. május 11. 06:30

Indulunk. De még előtte....

Hogyan készüljünk egy hosszabb pihenésre repülőúttal?

1. Utolsó pillanatban kölcsönkérünk bőröndöt.

2. Listát írunk arról, hogy mit viszünk, majd nem aszerint pakolunk be (ruha, cipő, stb.)

3. Becsomagoljuk a bőröndöt, de nem mérjük le, hogy hány kilő, elvégre kg korlát van

4. Intézünk fuvart, és nem emlékszünk rá

5. Reptéren körbetekerjük a bőröndöt, mert sose lehet tudni, túl kell biztosítani

6. Becsekkolásnál mindig figyelünk rá, hogy maradjon rajtunk valami fém, hogy a detektor jelezzen

7. Reggelizzünk - ha korai órán mentünk ki -, mert ki tudja, adnak-e a gépen kaját (naná, hogy adnak, hiszen olyan jegyet vettünk)

8. Nem nézzük meg mit írtak a jegyre, hogy meddig lehet beszállni - majd szólnak (Utolsó figyelmeztetés: Kérjük, hogy x.y és x.y.z nevű utasaink fáradjanak az x kapuhoz)

9. Felszállásnál (reggeli után negyed órával!) nem leszünk rosszul

10. Nem izgulunk, hogy mit felejtettünk otthon.:D

Aztán felszállt a gép és mi rajta ülünk. Most már biztos, most már semmi nem tarthat itthon. Elindult a gép, mi rajta vagyunk, egy átszállás, 9 óra és ott vagyunk. De hát mi az nekünk? Többet szoktunk vezetni, ha Erdélybe megyünk, nem? (Hát nem :D)

Amsterdamba leszállunk kb. 2 óra múlva. Igyunk egy kávét. Á, ott egy Starbucks. Majd ott. Sor, beállunk, kérünk. - Name? (Na ez vicces lesz :) )

- Mesi

- Sorry, what? (mosolygok)

- I'll write for you - és mosolygok. Na meg a hölgy is :)

Megkapjuk a kávét, a keleti srác még rá is csodálkozik a névre, de helyesen mondja. Nem Meszi, Mesi.

Keressünk egy dohányzót. Sétálok a kis poharammal, meg a kézi poggyásszal. Jó kedvem van, mosolygok az emberekre. És láss csodát. 3 órányi repülőútra otthonról, vadidegen emberek visszamosolyognak. Imádom ezt.

Aztán átmegyünk a repülőtér azon részére, ahonnan indulunk majd tovább. Közben begurul a gép is, amivel menni fogunk. Brutál nagy. Hatalmas. Ezzel fogunk menni. Izgatottak vagyunk. Hosszú idő lesz, de hosszú volt az elmúlt 6 és fél év, mióta ott jártunk és hosszú a 3 és fél év, hogy nem láttam Anyut. Pakolják a gépet, töltik fel a kajával. Itt már rutinosak vagyunk, nem eszünk.

Aztán egyszercsak azt mondják, lehet felszállni. Végülis sorban állunk, elsők között fel fogunk szállni. Felszállunk a gépre. Leülünk a helyünkre. Most már biztos, hogy hamarosan látom Anyut.

Majd 9 óra szenvedés, torna a repülő végében, Vaiana/A kis kedvencek titkos élete/Énekelj! megnézése, egy kis zenehallgatás (fogalmam sincs mit hallgattam), kaja kb. 2-3 óránként. És egyszer csak ott vagyunk, le fogunk szállni, Úristen, mindjárt leszállunk. Nézd, azt írja ki, 1500 méter magasan vagyunk. De ez nincs 1500 méter, frankón nincs 1500. Szerinted a pilóta tudja, hogy alacsonyabban vagyunk? (Naná, 1100 méterrel a tengerszint felett vagyunk)

Leszállt a gép, kissé döcögősen, nem is kapott tapsot a pilóta (bár én megtapsoltam volna, hisz a megfelelő helyre hozott és a gépet is letette, na mindegy is).

Kiszállunk, végre talaj is van a lábunk alatt és a felírat: Welcome in Canada. Istenem, hogy mennyire vártam ezt a percet. Na menjünk a tömeg után. Csak pár száz ember van ott, és mi abba a sorba kerülünk. Sorra kerülünk.

- Jártunk-e itt korábban?

- Igen. 2010-ben.

- Ok. Isten hozta Kanadában.

Mehetünk a csomagért. "A csomagokra kb. 20 percet kell várni, de legyenek türelmesek, minden csomag ideért."

Megvan a bőrönd, mehetünk. (Naná, hogy nem. Előbb másodlagos ellenőrzés a bőröndökkel).

- Kérem jöjjenek velem. A bőröndöt ki fogom nyitni. Van benne bármi ami szúr vagy harap?

- Nincs. (várjál csak, harap? ezt nem is értem) - bontom ki a csomagot és eszembe jut. - Bocsánat, van nálunk egy üveg alkohol, ha az eltört, akkor az szúr.

Erre csak egy mosoly a válasz. Majd beletúr a bőröndbe, majd megtalálja az üveget. Óvatosan kiemeli és mosolyog: - Nem tört el.

És ekkor leesik a harap. Ha valami állat lenne a bőröndbe, az haraphatna. De Jézusom, ki az aki élő állatot szállít egy bőröndbe? Aztán leesik. Láttam én is valamelyik adón. Kígyót, békát, bogarat, teknőst, madarat és a jó ég tudja mit nem próbáltak már átcsempészni a határokon.

Belenéz a piperésbe. Kiemel egy flakont. Mondom sampon. Mosolyog. Megnézi a vitaminokat. Itt is mondom, hogy vitamin, erre is mosoly a válasz.

- Mivel foglalkoznak otthon?

- Informatikával.

- Hogyhogy Kanadába jöttek?

- 2010-ben voltunk itt. Meghívtak újra és mi jöttünk.

Közben befejezi az átvizsgálást. Mosolyog. Elnézést kér a kellemetlenségért, és utunkra bocsát. Jó pihenést kíván.

Nekem meg azon jár az eszem, hogy miért nem ilyenek az emberek mindenhol.

Kimegyünk. Anyuék már ott vannak. Várnak ránk. 20 perc sem volt, de legalább 1 órának tűnik. Fáradt vagyok, csak egy ágyat adjatok :)

Összeborulás. Könnyek elmaradnak, belülről zokogunk, nagy az öröm. Végre újra együtt vagyunk.

Menjünk haza. Útközben beszélgetés. Most van délután 3 óra, Legalább 8-9-ig nem fekhetünk le. Kell az átálláshoz. (Ne, tényleg nem bírom, bár tudom, hogy ez így működik, de ADJATOK EGY ÁGYAT, MOST!)

Hazaérünk, kaja készül (félig elő van készítve), körbenézünk a házban, ez lesz a mi szobánk és fürdőnk, ott vannak ők, ez a kert, garázs, konyha. Húh, ha már nem alhatunk, legalább egy kávét kérek. Közben sül a hús, krumpli, párolódik a zöldség. Kávé cigi beszélgetés.

Végszóra jön Éva. Örül nekünk, örülünk neki. Rég volt, hogy itt jártunk. Minden hiányzik. A szemlélet, a barátságosság, a levegő, a kék ég. A városba vagyunk, de a tengerpartnak tűnik. Kávézunk, beszélgetünk, iszogatunk, beszélgetünk. A háttérzaj. Ez az. Nem tudtam, hogy mi a fura. De megvan, nem autózaj van, nem, az nincs. Sirály "énekel" a magasban. Mintha tengerparton ülnék. A nap süt a sirály énekel és én a szeretteimmel vagyok. Idill. (Tutira hamarosan felébredek és bánni fogom, hogy ilyen szépet álmodtam).

Aztán bejövünk, vacsora, beszélgetés tovább. Lassan feküdni kéne. Hulla fáradt vagyok. Ja, én közben 2 bőrönd és egy kézipoggyász tartalmát pakoltam az ágyunkra. Hogy a hely szellemének megfeleljek (Oh, shit :D)

Mostanában "ritkán" írtam. Pedig jó sok minden történt velem. A legfontosabb, hogy már csak egy hónap és ismét repülünk. Juppie, nagyon várjuk.

Talán kezdjük sorjában. Túl vagyok az 1-en. Az első ünnepeken (húsvét, karácsony, szilveszter, szülinapom, szülinapja), és az első évfordulóján. Igen, a halála már több mint egy éve volt.Átkozott egy péntek volt, csak arra emlékszem. Aztán valahogy az elmúlt év, gyorsan lepörgött, és pörögtem én is. Meg rólam is . a kilók (hogy valami pozitív is legyen).

Ma már tartósan 90 kg alatt vagyok. Tavaly ilyenkor nem is gondoltam volna. Mondjuk kellett az az őszi "löket", hogy el tudjak indulni, hogy rájöjjek, hogy így nem lesz jó, mert ha nem eszem belehalok és az álmom is elvész...

Szóval menjünk kicsit végig:

Húsvét: nem is emlékszem, csak a rohanás, el kell intézni, papírok, lakás, utazás haza (azt hiszem)

November 1: horror, halál, nem akarom tudni, nem veszek róla tudomást, nem történt meg, nem tudok gyertyát gyújtani, egyedül vagyok (épp munka miatt vidéken!)

Karácsony: alapvetően jó, átvészelve. Habár... valami üres volt, valami hiányzott, valami, ami hosszú-hosszú évek óta nem volt már ott.

Újév: na igen, ez is elmúlt. Az első, amikor még gondolatban sem kívánhattam neki boldogabbat. (de azért megtettem, hátha, mégis "hallja")

Szülinapom: 36, úristen, meghalunk mind, nincs már időm semmire, vége az életemnek, ennyi volt.

Szülinapja: ma lenne 62. Hiányzik

És most itt vagyunk. Egy évvel és egy hónappal később. Húsvét előtt. Repülés előtt. Minden előtt.

Vár a végtelen, hogy újra ott legyek, azon az elvarázsolt helyen, ahol minden más (volt). Remélem ez a kis "szeretet sziget" megmaradt. Jó újra visszamenni. Várom, hogy lássam a többieket. 6 éve már, hogy csak skype-on látom őket. Kivéve Juditékat, mert ők voltak itthon :)  De mindenki hiányzik. Vagyis minden, amit ott adnak (kedvesség, szeretet, odafigyelés), jó lesz újra EMBEREK közé menni.

Már csak egy hónap. Remélem nem fog úgy elrohanni az ott töltött 1 hónap, mint az elmúlt hónapok itthon.
Még belegondolni sem merek, hogy 1 hónap pihenés vár ránk. Mondjuk az elmúlt évek után, azt hiszem ránk is fér. Szerencsénkre elengedtek mindkettőnket.

És vár még ránk valami csoda, remélhetőleg, mert nagyon ránk férne. Egy pici csoda, ami hatalmassá válhat, ha vigyázunk rá ;)
Több helyről jöttek jelek, de még nem érkezett el az idő. Eddig.

A kinti létet szerintem mindenképp leírom majd, hogy ne felejtsek el semmit :)

Tegnap járt a Mikulás Hugiéknál. Valami nagyon furcsa érzés fogott el, ahogy a gyerekeket néztem, és ahogy a kicsi puszit adott. Aztán nem foglalkoztam vele.

Este viszont alig bírtam elaludni. Valamikor 3 óra körül sikerült végül. És nagyon furcsa álmom volt. Ott volt Apu és Kati apja. És segítséget kért tőlem, de Apu kikérte, hogy mit képzel én nem vagyok felnőtt, segítsen magán, mert ő a felnőtt. Különben is én az ő 14 éves kislánya vagyok. Ekkor szóltam neki, hogy januárba már 36 leszek, nem vagyok már kislány. Aztán snitt.. A munkahelyemen voltunk és Apu úgy szaladgált fel-alá mint egy 2 éves gyerek. És közbe kiabált, valamitől félt. Simogattam az arcát, meg akartam nyugtatni. De nehezen ment. Nagyon félt valamitől, és sírt. Én meg törölgettem az arcáról a könnyeket. De valahogy nem az ő arca volt. Gyerek arc volt.

Nagyon rossz volt. Felébredni is, maradni is. Viszont ébredés után folyton a Soha nem elég című szám járt az eszembe. Nem tudom mit akar(t) üzenni.

Megjöttek az eredményeim is. Az inzulin és a d3 szépen javul. Viszont van ami romlott is. Remélem hogy holnap kapok egy relatív közeli időpontot a dokitól.

Visszatérve a tegnapra. Valami nagyon furcsa érzés fogott el, amikor a Bogi puszit adott, meg amikor néztem, ahogy játszanak. Nem tudom megfogalmazni, hogy mi volt az, csak valami furcsa, megfoghatatlan. Remélem hamarosan ezekre is választ kapok. Nagyon sok a kérdés és nagyon sok a kérdőjel a fejembe.

Most meghallgattam a számot. Mire gondolt a költő (amikor a fülembe ültette a dallamot)?

Túl sok minden van benne.

Az irigy semmit nem alszik, éjszakákon át... - gyakorlatilag hónapok óta nem alszom napszámra...

Nézz körül és válassz, tudnod kell a választ,

Nézz körül és válassz, tudnod kell ki vagy.... - hát ez jó. Ki vagyok?

Rájössz, hogy magadból bármennyit adsz,

Akárhogy szétszakadsz, soha nem elég...

Soha nem hagyom abba, csak újra kezdem el

Újult erővel tép a szenvedély... - a kérdés, hogy mit?:

Kérdezni akkor is fontos, ha senki nem felel

Mindegy, hogy milyen az út, ha menni kell. - menni kell? de hova? miért? mikor?

Szóval meghallgattam, és hát nem lettem okosabb. Remélem kapok hamarosan magyarázatot is az álmom mellé.

Ma este mindenesetre elmegyek és kipróbálom a rúdtáncot :)

 Még valami eszembe jutott. Van egy barátom(?). Amikor segítség kell a barátom, inkább ezt mondanám.

Kért tőlem egy szívességet (ami anyagi vonzatú is). De nem az anyagiakon van a hangsúly. Hanem, hogy előtte, mielőtt még megkért volna, néhány naponta fel tudott hívni. Mikor már megvolt amit kért, átküldtem az adatokat.
A héten 3. hete volt. Azóta nem keresett. Se azért, hogy miújság, se azért, hogy figyi, tudom te is pénzből élsz, hadd ne tartozzak már.

Nem a pénz része fáj. A másik oldala. Az, hogy ha kell valami, akkor 2 naponta fel tud hívni, de ha már megvan amit akart, akkor már nem vagyok fontos. Valamiért úgy érzem, hogy ez nem fog változni a héten sem. És az keserít el, hogy valaha a barátom volt, valaha számíthattam rá. Ma már nem vagyok ebben biztos.

Már sokszor megfogadtam, hogy elég, amilyen az adjon Isten, olyan lesz a fogadj Isten is. De valahogy nem megy. Nem tudok felülemelkedni magamon. Attól, hogy nekem szar "az életem/a párkapcsolatom/a munkahelyem/a baráti kapcsolatom/a napom és belerúgok valakibe, vagy megbántom, nem lesz jobb nekem, és nem fogom kevésbé nyomorultnak érezni magam.

Hogy miért érint ennyire érzékenyen most ez? Pontosan ezért. Mert vannak olyan emberek, akik egyik nap még őszintének tűnően megkérdezik, hogy mi van velem, mert nagyon szótlan vagyok, majd két nap múlva újra beszól valamit, amitől megint úgy érzem, hogy bár hozzá sem szóltam volna.

Nem tudom eldönteni, hogy az emberek ennyire érzéketlenek, csak a saját problémák problémák, vagy tényleg ennyire nem figyelnek oda egymásra. Csak protokoll szerint érdeklődnek a hogyléted felől.

Tudom én, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, de ha már nem érdekli őszintén, hogy mi van velem, akkor hagyjon békén. Vagy jobb lesz attól az élete, hogy valaki más életén csámcsoghat?

Tényleg ennyire sekélyesek az emberek? Tényleg ettől lesz valakinek jobb kedve, hogy a másik nyomorúságát, vagy általa elmesélt story-t kifordítva, kiparodizálva elmondja? Ennyire nem történik semmi az életében, hogy attól érzi jól magát, ha a másikat megbántja? 

Hiszek benne, hogy nem mindenki ilyen. Lehet, hogy rosszul teszem, és ezért bántanak meg sokszor, sokan. De hiszem, hogy minden ember jó, csak a környezet teszi gonosszá, rosszá. Bár kissé ellentmondok ezzel saját magamnak, hiszen vallom azt is, hogy nincsenek körülmények áldozatai. 

Tudom, hogy mostanában túl érzékeny vagyok, és nem kellene mindent magamra vennem, de sajna megteszem. Nem azért mert minden nekem szól, inkább azért mert vannak dolgok, amiket nehéz elfogadni. 

Sokszor várom, hogy segítsenek. Illetve ez nem igaz, hazudok, mert nem várom, hogy segítsenek. Nem tudom, hogy hogyan tudna bárki is segíteni... Csak ha kicsit könnyebb lenne... Ha nem csalódnék emberekbe, újra és újra... 

Szerencsére vannak emberek akikbe kellemesen csalódok.De kevesen, és egyre kevesebben...

Tudom, hogy csak egy életem van és ki kellene zárnom azokat az embereket az életemből, akik nem "illenek bele". De valahogy nehezen engedek el embereket. Pedig sokszor jó lenne. Jó lenne, ha nem is foglalkoznék csak magammal és azokkal, akik tényleg megérdemlik. Azok, akik tényleg mellettem állnak. Azok akik nem azért jönnek oda, mert nem volt más, akihez mehetnének.

Fáj látni, hogy emberek mennyire nem emberien viselkednek egymással egyik percről a másikra. Majd mintha semmi nem történt volna, újra visszafordulnak.

Ha bajuk van, megtalálnak, ha meg nincs bajuk, vagy éppen nem azzal akarnak foglalkozni, akkor mások életén csámcsognak, kinevetik őket, átnéznek rajtuk és úgy tesznek, mintha ez lenne az élet rendje. Az, hogy megbántanak valakit, nem érdekli őket. Csak az, hogy egy percre, egy órára kissé másnak látszanak. Viccet csinálnak a másik emberből és utána azt várják, hogy a másik továbbra is mosolyogjon és kedves legyen velük.

Nekem is sok baj történt az életembe, és sok mindent el is viseltem, talpon. Mindig talpon maradtam. Pedig néha nagyon nehéz (volt). Mégis mindig igyekeztem rendesen, kedvesen viselkedni másokkal. Azt vallom, hogy attól, hogy nekem rossz napom van és belerúgok egy másik emberbe, még nem lesz jobb napom.

Nagyon hosszú idő után újra itt. Újra írok. Mert kell. Mert...mert...

Tudom, hogy mindennek ideje van. Az elengedésnek is. De rohadt nehéz elengedni valakit, aki még ha nem is fizikálisan, de életed része. Részben ő az aki miatt az vagyok, aki vagyok. Hogy itt vagyok. Fizikálisan, ebben a világban.

Sok mindenről kéne írnom, de nem tudom, hogy hol is kezdjem. Azt hiszem kicsit visszautazok az időben.

Röviden fogom leírni, mert 4 év hosszú idő.

2013: Először is, volt itthon anyu. Szép volt. Jó volt. Férjhez mentem. Van egy kiskutyánk :) Imádni való pocok.

2014: Kissé eseménytelen, de eltelt.

2015: Kiderült, hogy beteg is vagyok (ezért nem teljesült eddig a legnagyobb álmom). Üzenetet kaptam. Távolról, fájni fog, de idővel rájövök, hogy könnyebb lesz.

2016: Otthon voltam. Disznóvágáson. A szülinapján (február 7). Valahogy úgy éreztem, hogy még rengeteg időm van. Majd legközelebb találkozunk. Tény, hogy rohanás volt végig, és tényleg nem sokat voltunk otthon.

Február végén felhívott unokatesóm feleségének telefonjáról. Bajban van, nincs pénze, beteg volt majdnem két hónapig, nem tudott dolgozni. Látni szeretne az interneten. Vasárnap este volt és mi úton voltunk hazafelé anyósoméktól. Megálltunk a benzinkúton, hogy beszélni tudjunk. És én akartam, de nem mondtam. Hogy kapcsolják be a gépet, és a telefonomról megoldjuk. Azt mondtam, hogy hétfőn vagy kedden elküldöm a pénzt és menjen el azon a héten unokatesómékhoz és beszélünk. És láthat.

Addigra már érezhetően jobban álltunk anyagilag. Terveim voltak. Nyáron úgyis hazamegyünk és elhozom, hogy lássa a Balatont. Mert ez volt a szívfájdalma. Hogy nem láthatta.

Azt mondta, intézi a nyugdíját. ÉS visszaadja a pénzt. De nekem nem kellett. Nem azért adtam, mert muszáj, hanem mert megtehettem. Végre megtehettem. Segíthettem - volna. De az élet közbeszólt. Szerdán feladtam a pénzt. És pénteken - azon az átkozott pénteken - jött a telefon. Amire már 2015 októbere óta készültem. De valahogy úgy éreztem, hogy még van időnk. Még rengeteg időnk van. De nem volt már több időnk. Pénteken hívtak. Már soha többé nem lesz időnk. És én nem mondtam el neki, hogy szeretem, hogy fontos nekem. Hogy azt szeretném, ha az életem része lenne. Csak annyit mondtam, majd a jövőhéten beszélünk. És eljött a jövőhét, de már nem tudtam beszélni vele. És már soha többé nem tudom megölelni és nem fogok puszit adni neki, és nem fogom az unokáját a kezébe adni. Mert már nincs. 

De nem néztem szembe a ténnyel. Mindent "eltakarítottam". Lezártam. Már nincs vele dolgom. Szembenézés helyett elmenekültem. Visszamenekültem. Pontosabban második haza. Ahol biztonságba vagyok. A férjemmel, a kiskutyámmal. 

Azonban ez nem ilyen egyszerű. Nem szabad halogatni. De nem láttam be. A gyász fontos része az életnek. Nem szabad hagyni, hogy felemésszen, el kell fogadni, hogy vége. Az élet véges. A legfontosabb, hogy nincs időnk. Mindent akkor kell megtenni, amikor lehetőségünk van rá. Nem szabad halogatni, mert nincs rá idő. Nem azért mert öreg vagyok, hanem mert nem tudhatjuk, hogy mikor volt az utolsó nap. 

Azóta mondogatom mindenkinek. A sír fölött állva, hiába mondod, hogy mennyire szeretted, ha közben nem tettél meg mindent (akár annál is többet), hogy lásd. Eddig úgy éreztem nem tettem meg mindent (jó persze, nem ezt kommunikáltam kifelé), de ma rájöttem. Csak annyit tehettem, amennyit ő engedett. És azt meg is tettem.

Teltek a hónapok. Feladatok jöttek, kollégák mentek. Dolgoztam. Nem gyászoltam, nem fogadtam el, nem néztem szembe a ténnyel. Volt önvád is, de azon elég hamar tovább léptem. Többször volt, a "mi lett volna, ha..." Kiűztem a zenét az életemből. Nem szó szerint. Csak azt ami rá emlékeztetett. Kerültem a régi, jó rockzenéket. És most épp a Scorpions: Send me an angel szól. És sírok. Nem látom a képernyőt és a betűket sem rendesen. De ma volt a napja.

Már több mint egy hete nem ettem rendesen, mert nem tudtam. Közben egyre inkább éreztem, hogy a munkám rovására megy az, hogy valami bajom van. Az, hogy gyászolnom kéne, de nem tudok, vagyis inkább nem akarok. Erre ma jöttem rá.

Tegnap kaptam egy feladatot. Prezentáció. Holnapra. Max. 5 perc. 

Nem tudok beszélni emberek előtt. Főleg, ha azok közel állnak hozzám. Őket - legalábbis egyik-másikat - lassan 12 éve ismerem. Valahol ők is a családom. Utoljára talán az érettségin volt ilyen vizsgadrukkom.

Ma megtörtént a "nagy" előadás.

Akik ott voltak azt mondták, hogy jó volt, tömör, lényegre törő, összeszedett. Én meg úgy éreztem, hogy elhadartam az egészet. És kapkodtam.

Majd jött az a kép.  

"Jól jegyezd meg egy életre: SOHA SEM KÉSŐ. Soha sem késő megbocsátani önmagadnak és másoknak. Soha sem késő jobb embernek lenni, vagy megtenni azt, amit eddig nem mertél. Soha sem késő, hogy megváltozz, hogy elengedd a fájdalmadat, hogy több szeretet és kevesebb harag legyen benned. Soha nem késő élni."

És megértettem. ÉS kimondtam, amit eddig magamnak sem. Hogy nem gyászoltam, mert nem tudom, hogy kell egy szülőt elveszíteni. Elmondtam, hogy miért látják sokan rosszul a dolgokat. Mert nem látnak, csak néznek. De csak a felszínre. Nem nézik azt, ami alatta, mögötte van. Nem más tehet arról, ha az életem megnehezítem. De az emberek azt látják csak, amit látni akarnak. Semmivel se többet. Mert felszínesek vagyunk. 

Rájöttem, hogy itt az idő. El kell engednem. Meg kell gyászolnom az édesapám. 

Édesapám 1955. február 7-én született, első gyerekként. Imádott gitározni, szerette a rockzenét. Imádott engem. Bár a család 12 éves koromba - az ő döntése miatt - szétesett, de továbbra is szeretett. De egy kicsit elvesztette a "normális" énjét, de nem hagyott soha cserben. Szeretett, bár ő - mivel kimaradtak az évek az életéből, amikor felnőtté váltam - mindig gyereknek látott. Addig a napig. Akkor, mikor felhívott, a felnőtt lányát hívta. És tudom, hogy akkor és ott megértette, hogy számíthat rám. 

Szívinfarktus vitte el. A születés napja után 1 hónappal. 61 éves volt. De megtörte az egyedüllét. Soha nem kereste a lehetőséget, az alkalmat, hogy beszéljünk. Bár ha otthon voltunk, mindig eljött.

De akkor, ott megtette. Elfogadta, hogy felnőttem és támaszkodhat rám. Bár későre, de megtört a jég. És legalább beszéltünk, még ha nem is láttuk egymást. Egy régi képet őriz a szívem és a szemem. Amikor még erős és fiatal volt. Így emlékszem rá. Az okos és erős apura. Aki szeretett és vigyázott rám, akivel minden héten moziba mentünk és sütit ettünk és könyvet vettünk. És ő volt a férfi az életembe. 

Isten veled drága Apu. Nagyon szeretlek. Remélem tudod, hogy számíthattál rám és soha nem felejtelek el és nem felejtem az együtt töltött időt. Ami csak a miénk volt. A tiéd és az enyém.

Ideje van a gyásznak...

Eljutottunk ide is. Eltelt 3 év azóta a szörnyű nap óta. És én haragudtam, vagdalkoztam, bántottam, belerúgtam. Még ha nem is tudtam valóban megtenni.

Csak egy dolgot tettem ezzel... Itt tartottam. Minduntalan fájdalmat okozva magamnak és szeretteimnek.
Mindenért őt okoltam. "Ha ő nincs, ma nem ez lenne...  ha ő nem jött volna, ma nem itt tartanék/tartanánk..." És igaz is. Ha nem jött volna, ha én akkor nem megyek el, hanem hagyom, hogy ő menjen, és ma nem itt lennénk, ma nem ezt tennénk, nem itt tartanánk.

DE!

Ki volt az, aki úgy döntött, hogy akkor, amikor kérték, segít, akár erején felül is? Tartott valaki pisztolyt a fejéhez (morbid hasonlat)?

Nem ő tehetett arról, hogy úgy döntöttem, hogy segítek. Az ÉN döntésem volt, nem az övé.

Egy szó mint száz, megadatott, hogy megértsem és megtegyem. Hogy ne haragudjak valakire, azért amit én tettem. Hogy ne hibáztassam valamiért, aminek ő is csak részese volt. Nem csak az ő döntése volt, sőt. A társa döntött, én döntöttem.
De megadatott - sajnos csak a halála árán -, hogy lássam azt, amit láttam és álmaimban újra ott akarjak lenni.

Hogy tudjam, hogy - ismét - talpon tudok maradni. Hogy más ember legyen Ő, és én is más legyek. Gyenge és oltalmazásra szoruló, akit megvédhet a társa. NŐ.

És már sírni is tudok. Már nem haragszom, már elengedtem. Most eljött az ideje, hogy meggyászoljam. A magam módján, nem úgy ahogy mindenki látja. A szívembe gyászoljam. Elengedjem végleg. A jobb felé, a békébe.

Rég nem írtam. Nem tudom, hogy azért mert, nem volt időm, vagy mert nem akartam, vagy csak egyszerűen nem volt mit... Utóbbi biztos nem, sőt, talán inkább a kedvemre fogom. Nem voltam biztos abban, hogy szeretném, ha olvasnák, hogy mi van bennem. Szeretném, ha olvasná valaki.... Érdekes, mert igazából magam sem tudom megfogalmazni, hogy mi van bennem. Bánat, fájdalom, kín, bűntudat, gyűlölet, harag...

Gyűlölet és harag... pedig igyekszem kitépni a szívemből. Azt hiszem, hogy boldogabb lenne az élet, ha megbocsátanék, ha hagynék, ha nem menekülnék magam elől, ha elfogadnám a sorsom. Vagyis, mi is az én sorsom? Van sorsom? Mármint meg van írva, hogy mi fog történni? És ha igen, miért kaptam amit eddig kaptam és miért nem kapom, amire oly nagyon várok? Amit mindennél jobban szeretnék?

Nincs még itt az ideje... de akkor minek van itt az ideje? A kínnak? A gyűlöletnek? A haragnak? A bosszúvágynak? 

Sokszor úgy érzem, fel akarok robbanni... Nem, nem iszom energiaitalokat, sőt. Egyre kevesebb kávét fogyasztok.

Elfáradtam. Pihenni szeretnék és boldog lenni. Vele, Velük. Járni jár, csak nem jut? Vagy most mi van? Nem szeretném eléggé? Nem vágyom rá mindennél jobban?

Csak egy kicsit szeretném tudni, milyen, ha minden oldalról támogatnak. Szeretnek. Mellettem (is) állnak. Nem azt nézik, hogy hol lehet támadni engem....

Eléggé énközpontú lett ez most. Ez talán önzés? Na igen, előbbi felsorolásból ez úgyis kimaradt... Önző vagyok. De az embernek néha annak is lennie kell. Vagy nem?

Fáradt vagyok.. mindenki megmondja, hogy mit csináljak és akkor jó lesz. Azt miért nem látja senki, hogy az ami egyik embernek jó, az a másiknak nem biztos?

Hogyan lépjek egyről a kettőre? 

Azt hiszem a végére értem. Ennyi volt. Ha semmi nem változik.... Talán kibírom ezt is... Talán nem... Sok, nagyon sok...

Sok minden jár a fejembe. Nem értem az embereket, és kezdek oda jutni, hogy nem is akarom megérteni. Miért jó sárral dobálózni? Miért nem lehet csak egyszerűen együtt élni, szeretni egymást?

Olvastam egy levelet, amit egy fiatal srác írt. Tűzoltó. Hivatást választott, nem szakmát. (Teszem hozzá, nálam a kettő nem egyet jelent)

És jöttek a kommentek. "csak a korkedvezményes nyugdíj miatt tette", "menjen dolgozni 45 évesen", "másnak is járhatna a korkedvezmény, meg a juttatások", stb.

Elszomorodtam. Tényleg ennyire nem tudják/tudjuk megérteni a másik ember problémáját? Tényleg ennyire nem fontos, hogy neki fáj, hogy elvettek valamit, ami járt volna? Tényleg az a megoldás, hogy a srácra (és a kollégáira) kígyót-békát kiabáljunk?

Tudom, hogy elfogult vagyok. Veszítettem el közeli ismerőst (mondhatnám barátot) a szakma kapcsán. És tudok távoli ismerősről is. Egy nagyon kedves barátom reggel hiába várta a társát, hogy induljanak szolgálatba. 30 éves volt, a második gyerek a pocakban. És a felesége mellett fejbe lőtte magát.

Láttam rendőrt sírni, mikor - ők szolgálatban, kolléga szabadnapon - ütközött és belehalt (mert nem adták meg az elsőbbséget). 2 gyerek maradt árván.

Valóban nem egyszerű a 24/48. Én is csináltam. Vendéglátóban. És láss csodát, feladtam. Mert bár volt két napom pihenni, nem tudtam igazán kipihenni magam. Hiába volt 48 szabadom. Pedig én még másodállást sem vállaltam, ahogy közülük sokan. Csak azért, mert abból - amire az életét tette fel -, amit hivatásként választott, nem tud mást csinálni, mint éhen halni. És nekem még roncsot sem kellett szétvágnom, hogy egy összetört embert kivegyek, gyerek összeégett testét sem kellett azonosítanom. Csak italt mértem.

Van olyan, hogy irodai stressz. Ha visszagondolok, ma már mindenhol van stressz. Hogy az öregek miért éltek sokáig a mezitlábas cigi, meg a kolleszterindús kaja és a töménytelen tömény fogyasztása mellett? Mert nem volt stressz az életükben.

De térjünk csak vissza kicsit erre a stressz témára. A rendvédelmi dolgozó nem stresszel? Őt nem ugyanazzal "szólják meg", mint a versenyszférai dolgozót? (örülj, hogy van munkád) Dehogynem. Mindenki ezt kapja. "Nem lehetsz beteg, mert akkor más veszi át a helyed, felvesznek újat..." De a lakáshitelt, az autóhitelt, a ruházatot, a élelmet, a gyerek ovi-iskola befizetéseit, a bérletet/benzint akkor is meg kell venni. Neki nem stressz, hogy miből? Azért vegyünk el a másiktól, mert nekem sem adnak?! Milyen mentalitás ez? Hogy láthatják az emberek jónak ezt a hozzáállást? Lehet váltani, lehet változtatni.

De mindenki, aki ezen szakmában helyezkedik el, nézzen szembe azzal a lehetőséggel, hogy nem olyan lesz, mint most. Ajánlom figyelmükbe ezt a videót...

https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=uQKikjYOeEY

Haragszik rám valamiért. Csak azt nem tudom miért, mit követtem el? Pedig annyira akartam, jó lett volna, mindent megtettem volna. De megint átvert. Hagyta, hogy higgyek. Hogy elhiggyem, hogy nekem is lehet, én is megérdemlem. De nem. Megint nem. Soha nem gondoltam, hogy valaha gyűlölni fogom. De most gyűlölöm. Annyi szart adott már, annyiszor bizonyítottam már, hogy bízom benne,  hogy elhiszem, hogy létezik.

Régen írtam, pedig most lassan újra kéne.

Valaki egyszer azt mondta, hogy akkor ír az ember naplót (blogot), ha nincsenek barátai, akivel megbeszélhetne dolgokat. Nálam ez nem így van. Van egy párom, A PÁROM, akivel mindent megbeszélhetek, és van (vannak) barátaim is. Van legjobb barátom is.

Azért írok blogot, mert tetszik. Nem, nem azért mert trendi, hanem mert Nekem tetszik :)

Sok minden történt, változott az elmúlt időszakban. Fogytam, békültem, örültem, boldog voltam, szomorú voltam... Szóval sok minden történt.

Az egyik legfontosabb, hogy kicsilány elindult és nagyon kommunikálni akar :) Igazi tündér és része lehetek az életének. ;)

ÉÉÉÉÉS, ezen a héten megint nekifutottam a cigilerakásnak ... eddig 4-0-ra vezetek (négy napja nem gyújtottam rá) :)

Mostanában sokat gondolkodtam és beszélgettem erről több emberrel is. A dolgok nem véletlenül történnek. A jók ugyanúgy, mint a rosszak. Rengeteg rémálmom volt mostanában. Nem tudtam vele mit kezdeni, mert nem emlékeztem a legtöbbre, csak valami rossz érzés volt bennem tőle. Lehet, hogy végre pihenek ? :D

Na persze, most, hogy Manó megkapta a "felszállási engedélyt" éjszakára :D

Viccet félre téve, anno elment alvásklinikára, ott elmondták, hogy elég rég nem alszik éjszaka (én esetemben majd 3 éve igaz ez) , ugyanis a szervezete küzd az életben maradásért. És ez nem csak abból áll, hogy küzd, hanem hogy horkol is. De nagyon.

De már nem. Kapott egy maszkot, ami hasonlít a vadászgép pilóták maszkjára. Most már mindketten alszunk éjjel. Most már én sem "hallgatózom".

Meg szemüveget is kaptam :D Hiába ettem annyi sárgarépát. A nyúl csalt, tuti nem a répa a megoldás :)

Jövőhéten megyünk megint haza. Megszületett unokabátyám második fia is. Megnézzük a kisöreget :)

Aztán vissza. És ha majd itthon leszek, végre kicsit magammal is fogok foglalkozni ;) Otthon nem biztos, hogy írni fogok, de ha visszajöttünk, utána mindenképp. Szerintem bőven lesz mit mesélni :)

Ja, és Anyu hamarosan megy "beszélgetésre". Hamarosan rendeződik az ő élete is. :)

Na pá.

Ma, illetve tegnap történt valami, amivel nem tudok mit kezdeni. Hogy lehet, hogy egy olyan ember aki még az elveit is képes feladni a 'Mi'-ért, ezt kapja... Pofon, pofon után... Attól, akiért feladta volna a korábbi életét... Ennyire számít neki? Ennyire számít a saját vére? Ennyire nem lehet valaki önző, vagy mégis?

Ennyire nem érdekli, hogy minden előbbre van? Jelen társadalmunk elvárásai:

- Legyen pénzed

- Legyen házad

- Legyen kocsid

- Legyen kutyád

- Legyen gyereked (még ha nem is foglalkozol vele)

"De hát mit csináljak délután a gyerekkel? Nekem betonozom kell." Ez valóban kérdés lehet egy szülő szájából? Egy egy éves gyerekkel mit lehet csinálni? Mondjuk foglalkozz vele bazdmeg. Hiszen az anyja soha nem tette fel ezt a kérdést. Ő "csak" nevelte amíg te magadra akartál találni. Ameddig te "építkezel", amíg te bulizol... mert ha buliról van szó, akkor nem építkezel.

Nem térek magamhoz... Nem hiszem el, hogy valaki ennyire önző és aljas legyen. Ennyire csak az "én" számítson. Pedig sok mindent megtett, hogy igazán boldogtalan legyen. Egyszer rá fog jönni, hogy mit veszített. Csak akkor már késő lesz. Túl késő.

Mert minden és mindki előbbre való, mint az a nő akit állítólag szeret, mint a saját vére.

"Nem vagyunk alapvetően szerencsétlenek, azzá tesszük magunkat." Nem attól leszünk boldogok, hogy van pénzünk, házunk, kocsink, kutyánk... Attól vagyunk boldogok - ha nem szenvedünk ilyen mértékű lelki szegénységben - ha van társunk és családunk. Családunk, akikre számíthatunk, és nem csak kihasználnak. Az, aki melletted állt eddig, attól elvetted a reményt. Attól, akire öreg korodra számíthatsz, elvetted a lehetőséget, hogy most, amikor a legfontosabb, családban éljen. Nem csak az anyja által megteremtett családi légkörről beszélek.

Ha ennyire fontos a pénz, a ház, a vagyon, miért vállal gyereket? Miért teszi tönkre két ember életét? 

Nemrég találtam ezt a dalt. Sokszor, mikor úgy érzem, hogy már sok...

https://www.youtube.com/watch?v=KmUMvShEq-E&feature=related

Amikor csak futnék, el... messzire...

Elfutni, elrohanni, kiszállni.. kezd sok lenni... kezd elég lenni... nem tudom, hogy mit kéne tennem, hogy jó legyen, hogy más legyen, hogy könnyű legyen. Egyszerűen sok, minden, mindenhol... miért nem lehet könnyebb az élet? Miért kell mindig, mindenhol csak gáncsba, rosszba belefutni...

Előre akarok lépni. Nem hátra, nem akarok visszalépni.. miért fáj minden ennyire? Miért nem tudunk könnyen és egyszerűen.. megbecsülni ami van, örülni a jónak, a szépnek... annak, amit az égiek adnak.

Egy kicsit kérek csak könnyebbet... nem sokkal, csak egy kicsit... úgy érzem, megérdemlem... vágyom azokra a dolgokra, amik nekem nem adattak meg... és talán soha nem is fog megadatni...

Az elmúlt hetekben ismét tanultam valamit. Mióta itthon vagyok újra keresem az emberekben a jót. Rájöttem. Felesleges. Ez az ország és a benne élő emberek nem arról híresek, hogy jók legyenek, hogy jót tegyenek egymással. Valami másról viszont igen. És az ilyen emberek miatt van olyan híre a magyarnak amilyen. Hiszen csak azt nézik, hogy nézhetik hülyének a másikat, hogyan tudnának alátenni. Nem baj, ha sok a munkája, akkor is a másik alá teszek, mert erre még van időm és energiám. Nem baj, hogy azt mondom, hogy rosszul látod, én nem vagyok irigy meg féltékeny rád, de akkor is olyat mondok, amivel ezt támasztom alá. De a segítenél nekem, mert nekem olyan nehéz és olyan sok van a nyakamba, azért megjön mindenkinek.

Nem akarok ilyenné válni, mert nem ez vagyok. Én nem az vagyok és nem is leszek soha.

Lehet mégis meg kéne fontolni, hogy elmenjek innen, mert ez nem az én világom. Nem az a hely ahol a gyerekem szeretném majd felnevelni, mert nem szeretném, ha az utódom ilyen emberek között kellene éljen. Mert ez nem jó, és hiába fogom én nevelni 3-4-5 éves koráig a jóra, ha mindenhol csak azt fogja látni, hogy irigy és átgázolós emberek vannak, akikben hiába bízol meg, csak átvernek. Nem akarom, hogy majd azt tegye amitől pár éves koráig amennyire tudtam megvédtem.

Volt néhány érdekes álmom mostanában...

De menjünk csak sorba...

Hétvégén (szombaton) sürgés-forgás, főzök ezerrel, amikoris dejavú-m volt... Tényleg. De nem eladó :D Szóval épp edényt veszek elő a kajának és a film megy és villan az érzés... már megtörtént...

Fura dolgok.

A múlt hétvégék egyikén barátnőméknél voltunk. Kicsi fia (aki mellesleg kristály) 3x szólított anyának... pedig aztán drága barátnémmal még véletlenül sem hasolnítunk egymásra...

De vissza ehhez a hétvégéhez. Vasárnap kb. 7-8 körül voltam fent utoljára fb-n. Éjszaka viszont egy általános iskolai osztálytársammal találkoztam nyáron a füredi vonatállomáson. Hétfő reggel mikor felmentem a fb-ra, az ő postja volt az első :D egy videót osztott meg és a szöveg mellette: Füred,nap,...

Vicces volt :D

 Viszont a múlthéten "találkoztam" újra Lajossal.. Nem volt jó, nagyon nem... csak nem tudom, hogy mit tegyek, hogy el tudjam engedni...nem gyászoltam meg... és az az érzésem, hogy valahol tudom a megoldást, de nem látom, hogy hol lehet... valamiért blokkolom a megoldást...

mindenkitől elnézést, hogy a 3. hétről még nem írtam... a héten megírom, becsszó :)

2010. dec. 29.

A karácsonyra visszatérve még annyit, hogy volt még egy ajándék. Fairmont-i szilveszter. Egész nap tettünk-vettünk vásároltunk a szilveszterre.

2010. dec. 30.

Ma is itthon voltunk. Meg takarítottunk, havat lapátoltunk. Szóval elment ez a nap is.

2010. dec. 31.

Reggel kelés. Indulás Fairmontra. Györnyörű az út. Hihetetlen, a hegyeket a kék eget, mintha megrajzolták volna. Bár rajzolni sem lehet ilyen szépet. Reggeli a Husky-ban. Apropó Husky. Amikor Banff-en voltunk reggel szintén a Husky-ba reggeliztünk. Kipróbáltuk a kanadai palacsintát juharsziruppal és mogyoróvajjal. Együtt jó, külön elsőre csak a juharszirup fogott meg :) Nagggggyon finom :D

Szóval reggeli a Husky-ban. Aztán irány tovább. Megérkezés. Kipakolás. Judittal átmegyünk hozzájuk. (Szerintem a mi házunk szebb) :D

Játékok, puzzle, póker, römi, beszélgetés, iszogatás, jön az éjfél. Az egyik szomszéd ház elé kipakoltak néhány tüzijátékot. Augusztus 20. miniben, asszem ez a legjobb jellemzés. Éjfélkor koccintás, virslievés. Aztán futás haza pihenni, holnap is nap van.

2011. jan. 1.

Reggel kelés, reggeli, téblábolás, beszélgetés, tv-nézés, puzzle és wii. Hihetetlen. Még nem találkoztam a cuccal, de nagyon kemény. Lencseevés sem maradhat ki... Hátha-hátha...

Bowlingozunk, aztán másik játékot rakunk be. Nevetünk jókat. Judit délután felé mennek vissza a szállásukra. Este fürdeni is mennek. Van ott ugyanis egy melegvizes medence. A sípályától nem messze. Komoly a hely. :)

2011. jan. 2.

Reggel ébredés - nehezen. :) Aztán indulás haza. Reggeli (11-kor! :) ) a Husky-ban (ez egy másik)... Ja, halkan jegyzem meg, hogy Calgary - Fairmont kb. 400 km.

Aztán irány haza. Közben rájövök, hogyan tudok a kölcsöngéppel (mivel a miénk otthon maradt Calgary-ban) úgy fényképezni, hogy ne tükrözödjön az ablak :D

Itthon vagyunk, bepakolás, vacsi készítés :) Vacsi.

2010. dec. 22

Reggel kelünk. Hihetetlen, hogy itt vagyunk. Anyu is itt van. Nem hittem volna, hogy itt leszek valaha. Pihenünk egész nap. Teszünk-veszünk, mert elég korán felébredtünk. Eseménytelen nap. Este még agyalunk, hogy fényképezőgépet kellene venni. Judit felajánlja, hogy nézzünk körül e-bay-en, ha valami megtetszik, szóljuk és megrendeli. Nézelődünk, találunk is egy-két jó darabot. Aztán megbeszéljük, hogy másnap benézünk valami műszaki boltba és megveszünk valami kisgépet.

2010. dec. 23.

Reggel kelés. Jön Judit. Anyuval mennek dolgozni. Melepi érkezik. Mekis kaja és még valami. Majdnem elsírjuk magunkat. Reggel, errefelé jövet beugrott a Wal-Mart-ba és vett egy gépet. Sony Cybershot. 12 mpixel. Hihetetlenül állunk. Aztán elmennek. Mi még próbálunk magunkhoz térni. Aztán irány. Nekiindulunk. Séta, kb. 1-2 óra. A környéken, fényképezünk, és elakad a szavunk. Egyszerűen mesés a hely, hihetetlen kedves emberek, ha szembejön az utcán veled, mosolyog. Végülis igen, nem kerül semmibe.

Aztán délután belváros. Hatalmas. Felmentünk a Calgary towerba. Magas, fantasztikus kilátással. Utána Zoolight. Állatkert kivilágítva. Mesés elképzelés. Fantasztikus volt. A város hatalmas, és nagyon szép. Mindeközben vietnámi étterem.

2010. dec. 24.

Reggel kelés. Karácsony napja. Fadíszítés, készülődés. Sürög-forog mindenki. Kész a fa.

Este átjönnek Juditék. Vacsi. Gyula boros pohara borul, bele a tányérba. Vörösboros lett a kaja :) Aztán ajándékosztás. Jönnek a meglepetések. Rengeteg ajándékot kapunk. Laptop, digitális képkeret, hordozható dvd lejátszó (a korábban kapott fényképezőgép mellé
), kanadás melegítő felső (Petinek), pulcsi és kardigán (Nekem), nyaklánc... rengeteg minden. Nem is térünk magunkhoz. Aztán játékok. Minute to win it. Jópofa. Rengeteget nevetünk.

2010. dec. 25.

Este buli lesz. Kelés után pakolás, takarítás. Készülődés. Megjönnek a vendégek. Beszélgetés, meglepődés. Robi nem érti, mi közük hozzá a pecsételős embereknek, hogy mennyit keresünk. Beszélgetünk az otthoni helyzetről. Kiderül, minden népnek megvan a maga parazitája. Végtelenül kedvesek mindannyian. Hihetetlen, hogy nem ismernek és máris szeretnek, elfogadnak. A buli csúcspontja. Ajándékosztás. Mindenki húz egy számot és választ ajándékot.  Lehet rabolni. :D Megy a nevetés itt is. :) Aztán lassan vége a napnak. Fél 2 vagy fél 3 körül elmegyünk lefeküdni, mert már fáradtak vagyunk és másnap Banff-re és Lake Louise-ra megyünk.

2010. dec. 26.

Reggel kelés, fürdés, készülődés. Megyünk a hegyekbe. Gyönyörű. Erről képes beszámoló később.

2010. dec. 27.

Itthon vagyunk és beteg vagyok. De csak egy kicsit. :D

2010. dec. 28.

Reggel kelés, bementünk a városba, A bevásárolóközpontba. Chinook. Ez egy itteni felhőrengeteg, ami meleget hoz. Aztán körülnéztünk, most volt a boxing week. Karácsony után van mindig, hatalmas leárazásokkal. Reggeli egy mekiféle gyorsétkezdében. Végtelenül kedvesek és aranyosak. Egyből kiszúrják, hogy nem vagyunk helyiek (nem tudom miből jöhettek rá, a kevéske angoltudásból, ami ha valamit kérdeznek még tovább apad, vagy Peti nyakában lógó fényképezőgépből?). Kérdezik, honnan jöttünk, milyen a tél nálunk, hány fok van?

Reggeli után még körséta, aztán megyünk át Évihez egy cigit elszívni. Nem sikerül. Petit megnyírja egyből, az én hajamat meg berakja, hogy szép legyen :) Anyuék is megérkeznek közben. Anyuval át a Winners-be. Ott vásárolgatunk egy-két ruhát, aztán vissza. Gyorsan még Chinook-ba be. Ott is egy-két fehérnemű. Aztán haza. A délelőtti alig néhány ember helyett tömeg. Helyesbítek: TÖMEG...

Aztán otthon ruhapróba... mindent mindennel.. :D Közben kapok még egy pulcsit. Nagyon beteg, nagyon jól áll...

2010. dec. 20-21.

Reggel ébredés. Idegbaj. Úristen, mit fogok itthon hagyni, milyen lesz a repülés, beengednek-e az országba, jaj, jaj, jaj... Délutánra minden megvan,mindent előkészítettem, várom, hogy Peti hazaérjen. Itthon van drága szivem. Összerakjuk a böröndöket. Minden benne, minden befért és még a súlyhatárt sem léptünk át.  Este István jön értünk, megyünk koncertre. Ő visz ki a reptérre is. Kicsit késve, de megérkezünk a koncertre. Utána haza, búcsúkávé otthon, indulás a reptérre. A kocsiban még agyalok, mit hagytam égve, mit nem kapcsoltam le, mindent rendben hagytam-e...

Megérkezünk a reptérre 3 órával indulás előtt (bár nem tudom, hogy minek kell ilyen korán). Lézengő emberek, alvó emberek...  Indulás előtt kb. 1 órával becsekkolás. Jegyek a kézben, most már tényleg tuti, hogy megyünk. Beszállás előtt még egy kávé. Aztán beszállunk. Vám: csizma le, kabát le, aztán a másik oldalon mindent fel. :) ééééés beléptünk a vámmentes területre. Nem sokat várunk, épp csak egy újságot veszünk, már szállhatunk is fel a gépre. Eddig megy az izgalom a repülés miatt, a hihetetlen hóhelyzet miatt. Vajon fel tudunk-e szállni. Már kellett volna. Még a gép szárnyait locsolják valamivel (tippünk szerint fagyállóval). Egy óra késéssel elindulunk. Amsterdam. Na ez nehéz menet. Hétfő reggel keltünk fel utoljára, most pedig kedd 10 óra. Még 5 óra várakozás (izgalom), hogy a gépre felszálljunk ami messzire visz. Dohányzás. Felejtsd el. Legalábbis én, mint dohányos inkább lemondtam a második cigiről. Az első megtanított rá. A reptéren a dohányzó a következő képpen néz ki: üvegkalitka (kb. 15-20 állóhellyel), ebben bent tartózkodik 10-15 ember. Passzív dohányzás rulez, ugyanis nem kell rágyújtanod.:)

Már nagyon pilledek. Alszom is egy fél órát kb. Aztán összeszedem magam. A reptér egyébként hatalmas és szép. Elérkezik a beszállás. Ez már az a gép, amivel közeli barátságot kell kötni. Sokezer méter magasan leszünk és kb. 10 órát. Felszállás. Repülüüüüüüüüüüüüüüüüünk. De még milyen magasan. 12 ezer méter magasan, minusz 60 fokban. Na ezt nem kellett volna megnéznem :) Negyedóránként hoznak valami kajafélét. Aztán csak repülünk. Egyszercsak már majdnem ott vagyunk. Megérkezünk. Leszállunk.

Megérkezés, vám, kérdések. Mennyi időre jöttünk, van-e félnivalónk otthon, mivel foglalkozunk, mennyi a fizetésünk. Aztán a non-plus- ultra kérdés: Your are roma? Megkapjuk a pecsétet. Nyárig maradhatnánk :) Alig fél óra alatt végzünk mindennel.

Mindenki itt van, már nagyon várnak. Anyu, Éva, Judit és Gyula. Hazafelé Gyula kisebb városnéző túrát is beiktat. Ámulunk és bámulunk. Hihetetlen természetesesség. Sugárzik mindenkiből.

Átengedik a gyalogost a zebrán, nincs dudaszó... hihetetlen. Aztán megérkezés a házhoz, ami 3 hétig az otthonunk lesz. Meseszép. Vacsi, beszélgetés, aztán 10 óra körül már hulla fáradtan alvás.

Hamarosan utazunk. Messzire.

Vannak dolgok, amik még nem tisztázottak. Szerencsére nem a kapcsolatomban, pontosabban az emberi kapcsolataimban. Lehet, hogy ezért van az is, hogy nem tudok rendesen aludni.

Csak arra ébredek reggelente, hogy ki van száradva a szám és le vagyok izzadva. Ami a legfurcsább, hogy az elmúlt kb. egy-másfél hónapban egyetlenegy álmom részletére emlékszem csak. Akkor tudom, hogy lefogott valaki és ezért nem tudtam mozdulni, pedig nagyon akartam. De nem tudtam kiszabadulni. És üvöltöttem, hogy ne, hosszan és fájdalmasan. Valami olyat láttam, amit nem szerettem volna végignézni. Segíteni nem tudtam, de a fájdalomra, ami akkor, ott, abban a pillanatban éreztem, tisztán emlékszem. Mintha a szívem darabokra szakadt volna.

És nem tudtam segíteni. Nem emlékszem, hogy kényszírtettek, hogy nézzem végig azt, ami ennyire rossz volt, vagy megakadályozták, hogy én is a borzalom része legyek... Csak azt, tudom, hogy fogtak. Nem engedtek el.. pedig nagyon menni akartam... remélem hamarosan többet megtudok erről is.

Mostanában hiába szeretném megfigyelni az álmaim, egyszerűen nem emlékszem. Mintha kitörölnék reggel, ébredéskor az egészet. Mintha direkt nem lenne szabad emlékeznem rá. Valahogy ez nyugtalanít. Régen, sok mindent elmondtak az álmaim.

Mostanában a hatalmába kerített egy fura érzés. Félsz. Nem tudom, hogy mire vonatkozik, nem tudom, hogy mivel kapcsolatos, csak van. Sok mindent belemagyaráztam már... pl. hogy nem leszek jó anya, vagy nem lesz türelmem kivárni, hogy minden rendbe jöjjön körülöttem, hogy nem leszek megfelelő társa Szerelmemnek, nem főzök jól... stb.

De valahogy az az érzésem, hogy nem erről van szó. Valamitől félek, ami az álmaimban benne volt és szándékosan blokkolódik. Lehet, hogy csak az a bajom, hogy repülni fogok és már előre félek...

Elég régen írtam ide. No nem azért mert nem volt mit írnom, csak valahogy nem tudtam írni. Nagyon sok minden történt velem mostanában. A legfontosabb és legfájóbb, hogy elveszítettem a nagymamámat... Nagy hiányzik, de nem ez az első és nem is az utolsó csapás, amit végig kell érnem.

Már többször elkezdtem - fejben - írni, de valahogy nem  jutok tovább egy-két mondatnál.. ezért is váratott magára ez a bejegyzés.

Egyszer azt mondta nekem egy nagyon okos ember - aki szintén egy okos embert idézett -, hogy "A Jóisten mindenkinek csak annyi terhet tesz a nyakába, amennyit az elbír". Igaz, hiszen a nagymamám elvesztését is "erősen" csináltam végig... Ahogy az elmúlt években szinte mindig, mindent.

Eddig egyszer estem csak igazán kétségbe. 2006 októberében. De utána már nem. Nem mondom, hogy nem sírok.. de nem hosszan gyászolok kívül... belül van, hogy még mindig nem zártam le dolgokat.

Nemrég segíteni akartam, de nem sikerült, mert elzárkoztak tőlem. Nem értették meg, a hogyant, pedig többször is elmagyaráztam. Az, aki azt állította, hogy mellettem van mindig, az pedig elég szépen és látványosan elfordult tőlem. Nem pont erre számítottam, főleg, hogy nem ezt mondta eddig. De - ugyebár - ezt is meg kell élni :)

Viszont vannak emberek, akik mellettem vannak, még ha nem is vannak mindig mellettem. Ez most elég kusza, ezért elmagyarázom. Sikerült néhány dolgot tisztázni és tisztába tenni a fejembe és azok az emberek, akik fontosak számomra, újra és újra belépnek az életembe.

Egy nagyon kedves és segítőkész személy - akinek sokat köszönhetek, hogy nem omlottam össze (többször is) - egyszer azt mondta, hogy vannak emberek akik "a vonaton felszállnak és utaznak egy darabig velünk, aztán leszállnak a vonatról. És vannak akik felszállnak és velünk utaznak a végállomásig." 

A hétvégén megláttam, hogy mennyire nehéz szülőnek lenni. Kissé meg is ijedtem. Remélem nekem is menni fog, és legalább olyan jól fogom csinálni, mint ahogy a hétvégén láttam.

Sokat hallgatok mostanában musicalleket. Egyik - örök - kedvenc a Padlás, még Kaszás Attila - rádiós felvétele. Az előbb pont a kedvenc részemhez ért...

"Ott van a múltunk egy távoli tájon
s az elveszett éveket el lehet érni újra
nem süllyed el semmi, ha nem felejtjük el
hogy élnek az emlékek még valahol"

Amit korábban írtam, nem igaz. Még mindig keresem az igazságot, keresem, hogy miért váltak az emberek embertelenekké... Sokszor meglepődök magamon is... én is alakulok át. Az ami régen nagyon fontos volt, már nem vagyok legtöbbször biztos benne, hogy kell, szükséges. Ez az őszinteség. Ha a helyzet úgy kívánja, én is inkább mosolygok, ahelyett, hogy elmondjam a másiknak, hogy az amit tesz - szerintem - nem jó. De inkább mosolygok, vagy "meg sem hallom"... Párom mindig azt mondja, hogy nem ismer olyan tiszta embert, aki ennyi pofon után is képes az emberek felé fordulni... de már nem vagyok ilyen, egyre inkább kezdek azon az elven működni, ami a világban - mai szóval élve - trendi... Amit adsz, azt kapod. Eddig igyekeztem mindig többet, jót adni, még akkor is, ha ezt nem kaptam vissza... viszont mostanában egyre többször tapasztalom, hogy hiába szeretném, nem tudok már ilyen lenni... inkább kétszínűen állok a dolgokhoz és amit kapok azt adom...

Szókták mondani, hogy egy bocsánatkérés sokat segíthet. Igen, ez így van, de vannak visszafordíthatatlan dolgok. Ezek egyike az idő, a másik pedig a kimondott szó... Lehet, hogy nem gondolta komolyan, vagy nem arra gondolt... Valóban, így is lehet nézni. De az ember, még ha meggondolatlanul is mondja ki, akkor és ott, úgy gondolja, különben nem mondaná.

Mostanában, ami egyre inkább fáj, az a következő.

Adott egy ember (legyen pasi), aki kérdez Tőlem valamit - akár hétköznapi dologról -, majd megvárja a választ és mintha meg sem szólaltam volna, megkérdezi ugyanezt egy másik, mellettem álló embertől. De ez minden téren igaz.

Volt már többször is, hogy valamit kérdezett, majd eltelt két hét, és újra megkérdezte, ugyanígy. Ez azért bántó. Nem az, hogy elfejeltette - ez mindenkivel előfordulhat, velem is történt már ilyen -, hanem az, hogy előbb megkérdezi tőlem, majd a másik embertől. És - bár ugyanazt válaszolja a másik is - csak azt fogadja el.

Ez rosszul esik. Mert nem hiszem, hogy rászolgáltam erre. Ez olyan, mintha megkérdezné tőlem, hogy a nők szoktak szoknyát hordani? Majd miután válaszoltam, hogy igen, megkérdezne egy férfit is. Hülyén hangzik tudom, és nem is akarok ezzel foglalkozni, csak rossz...

Sokat sétálok, esténként sokszor tornázom. Nem sokat, ezt aláírom, de többet igen, mint nem. Lefoglalom magam.. vannak dolgok, amikről nem fogok itt soha írni, mert nem tudok... De vannak olyan problémák is, amiket csak azzal az emberrel fogok tudni megoldani, akivel vannak... A baj, hogy sokszor úgy érzem, hogy egyedül vagyok abban, hogy ezt megoldjam, és mint tudjuk egy kézzel nem lehet tapsolni. Két ember közötti konfliktushoz két ember kell...

Na mind1... majd egyszer...